Balizs Dániel versei

Nem akarok ordítani; Isteni idő

#versek #emlékek #nyitott mondat #utazások

Posteiner Judit: Költözők

Mindenki utál költözni. Úristen, mekkora meló, sóhajtanak fel. Kétségbeesett posztokban keresgélnek banánosdobozokat. Hetekkel a nagy nap előtt elkezdenek szortírozni. Csalódottan mondanak le a két számmal kisebb ruháik átszállításáról, és tömködik nagy fekete szemeteszsákokba. Munka után elviszik a máltaiakhoz. Veszekednek a gyerekkel, válogassa ki a játékait, amiket elő sem vett évek óta. Aztán kioktatják, azt a drága legót nem fogjuk csak úgy odaadni valakinek, tudod te, mi pénz volt az? Ráébrednek, nincs már újság, amibe poharakat és tányérokat lehetne csomagolni. Kötegével hozzák el a szórólapokat a boltból. Idegesek lesznek, látják, túl kicsi, használhatatlan. Megtalálják a fiókban a feleslegesen eltett szülinapi üdvözlőkártyák közé csúszva a kutya oltási könyvét. Átválogatják a könyveket. Tüsszögnek a portól, megfogadják, az új lakásban majd letörlik ott is, ahol csak székre állva érik el. Kezükbe akad a hatodikos ellenőrző könyvük. Megörülnek neki. Mutatni akarják a gyereknek, milyen jó tanulók voltak, de megdöbbenve látják a hármast fizikából a félévi bizonyítványban. Erre nem emlékeztek. Berakják a hivatalos papírok mappába. Leveszik a falról a családi fényképeket. Arra gondolnak, az új lakásban majd máshogy fogják felrakni. Nem ilyen csálén, meg összevissza. Este rákeresnek az interneten. Fotófalötletek. Ámulnak, milyen jópofa megoldások vannak. Ehhez mit szólnátok, kérdezik a többi családtagot. Éjfélig válogatnak új fotókat az ömlesztve elmentett képekből. Túl sok van. Feladják. Hajnalban felébrednek. Nézik a plafont a sötétben, hallgatják az ismerős neszeket. Nem tudnak visszaaludni. Kimennek a konyhába vizet inni. Rutinosan lépik át a recsegő padlódeszkát, nehogy felébresszék az alvókat. Kiveszik a lomtalanítás feliratú dobozból a déditől örökölt kis piros lábost, és visszarakják a konyha feliratúba. Ezután könnyen elalszanak. Másnap a sok, egyformán különlegesre tervezett IKEA-ágynemű között megtalálják a nagyi tükörpaplanhuzatát. Ez lyukas, kérdezi a gyerek, forgatja, nem érti, hogyan van. Nézd, mutatják neki. Itt középen kell berakni a nagy ovális résen keresztül a paplant, aztán elsimítgatod, így ni. Nekik is így mutatták harminc évvel ezelőtt. Akkor ezt nem dobjuk ki, kérdezi a gyerek. Nem, ezt nem, válaszolják. Ahelyett, hogy haladnának, órákig nézegetik az előkerült ovis mappában a rajzokat. Meghatódnak a banánmosolyú óriás dinnyén. Egyet se dobnak ki. Új dobozt kezdenek. Nagy betűkkel ráírják: emlékek. Nem tudják, mit csináljanak a függönyökkel. Ott más az ablakméret, át kellene szabni. Varrónőt keresnek. Elcsodálkoznak az áron, amit mond. Azt hiszik, ennyiért újat lehet venni. Kidobálják a fürdőszobafiók hátuljában megtalált beszáradt szempillaspirálokat, megcsomósodott szemhéjfestékeket. Megtalálják a tűzpiros körömlakkot, amit hat éve vettek az olasz nyaralásra. Tél van, senki nem látja, de azért gyorsan kifestik vele a lábujjkörmüket. Megpróbálják rávenni a férjüket, hogy dobja ki a hálósra mosott tréningnadrágjait, és ajándékozza el az egyetemi évek alatt viselt bőrkabátját. Lefényképezik az ajtófélfát a gyerekszobában, ahol a rovátkák centikben jelzik az eltelt éveket. A tárolóból nevetve hoznak fel egy egyéb feliratú dobozt. Képzeljétek, ezt nem pakoltuk ki az előző költözés óta, mondják.Az mikor volt, kérdezi a gyerek. Régen, még meg sem születtél, válaszolják, és összemosolyognak a férjükkel.A költözés napján korán kelnek. Bosszankodva nézik az esőt a reggeli kávéjukkal a kezükben. Az erős, hangos férfiak gurtnival a kezükben, sáros cipővel járják össze a padlót. Rutinosan irányítják őket. A férjüket a gyerekkel előreküldik az új lakásba. Egyedül gyorsabban haladnak. A féltve nevelt orchideáik maradnak a végére. Azt nem bízzák másra. Utoljára járják végig az üres lakást. Kicsi volt már nekünk, hazudják maguknak, és legszívesebben visszacsinálnák az egészet.

#emlékek #költözés #nyitott mondat #hazugságok

Ross Károly: Átszállások

Két átszállással ritkán vállalkozott hosszabb útra. Eggyel még csak-csak, habár az sem volt akármi, csomagokkal, nehezen hajló térddel. De nálunk, ha nem éppen fő vasútvonalon utazik az ember, ez már csak így megy. Átszállásokkal közelíthetünk meg fürdőket, kórházakat, nagyobb állomásokat, és persze rokonokat is.Friss nyugdíjasként – de már jóval korábban is – azt tervezte, hogy végiglátogatja az évek vagy évtizedek óta nem látott rokonait. Mások családfákat kutatnak ebben a korban, ő gyakorlatiasabban vág neki, gondolta. Rég nem látott arcok, ingyenutazás, ismeretlen vidékek! Legalább kimozdulhat a panelból, melyben fogva tartotta munkával és gyerekneveléssel töltött élete. Az országot sosem hagyta el, a régiót is csak ritkán, de ezekre szinte alig emlékezett.Azt a nagybátyját, aki Kaposvár környékén élt egy K betűvel kezdődő faluban, már régóta szerette volna meglátogatni. Emlékezete szerint úgy tíz-tizenöt évvel lehetett idősebb nála, tehát még életben kell lennie, mert a halálhíréről valamilyen formában értesült volna. Gyerekkorából, mikor még ugyanabban a fészekben éltek, szép emlékeket őrzött róla, néha már-már idealisztikusan szépeket. Ő játszott vele a legtöbbet, ő tanította meg fára mászni, biciklizni, s ő tanította meg arra is a kicsit visszamaradott, vézna gyereket, hogy nem kell félni senkitől. Az olvasásra is ő szoktatta rá, könyvtárba cibálta, később, amikor már keresett, vett is neki könyveket. De egyszer csak, nősülése révén, olyan hirtelen és olyan megfoghatatlan körülmények között tűnt el a faluból, hogy talán még a szülei sem tudták, hol telepedett le, mit csinál, hogy él. Vele is megszakított minden kapcsolatot, mintha soha nem is ismerték volna egymást.Ez volt az első igazi sokk az életében, ami a felnőttvilágból érkezett.A második meg az, hogy idővel ő is képes volt elfeledkezni róla.Vállalta a két átszállást. Mivel keveset utazott, nem érezte fárasztónak az órákon át tartó zötykölődést, a jövő-menő utasokat, a nyomukban bezúduló rossz levegőt. Sőt, a szüntelen mozgás, zörgés még magával is ragadta, ez az eddig ismeretlen közeg mintha ellensúlya lett volna mindannak, ahogy korábban élt. De amikor megérkezett K.-ba, s egyedüli utasként lelépett a pocsolyák pettyezte peronra, minden izgalomnak vége szakadt. Csend és néptelenség vette körül, s alig találta meg a bodzabokrokkal benőtt, jobbára csak ösvényszélességű utat, ami a falu felé vezetett.Az első ember, akitől kérdezősködött, megmondta, hol lakik a család, akit keres. Irgalmatlanul hosszú utcán bandukolt, aminek egy majorságféléhez érve vége szakadt, de aztán, egy lapályos részen túl, folytatódott tovább. Helyi járat is elkelne ide, gondolta, és megtörölte a homlokát. Három és fél órával ezelőtt indult el otthonról.Maga a ház és a porta úgy nézett ki, mint a többi: félig gondozott, de inkább gondozatlan, málló vakolat, gazos szegletek, széttaposott homokkupac. Mindenből volt egy kicsi, amit falusi udvarokban látni, de mintha semmi sem az egészből maradt volna, hanem eredendően is csak ennyi volt.Az utcaajtó be volt riglizve, csengőt nem látott sehol. Kutya sem szaladt elő, az udvaron nem járt senki. Eldadogott egy halk „Jenci”-t, majd kicsit hangosabban, még a kezét is félig megemelte hozzá. Délután két óra volt, eső utáni dunsztos levegő, minimum harminc fok a napon, amelyen állt.Aztán megrándult az egyik redőny, csikorogva-ropogva futott föl a sínjén, mint amit ideges kezek rángatnak. Az üveg mögött egy női arc bukkant fel, álmos tekintet nézett ki rá az elhúzott függöny mellől. Nem volt benne biztos, hogy észre is vette, így intett neki.A függöny lassan visszahullott a helyére.Ötven körülinek saccolta a nőt, aki egy szűk otthonkát igazgatva magán közeledett a kapu felé.– Leolvasni jött?– Tessék? Nem, dehogy. Én a…– Mert nemrég jártak nálunk. A villanyos is, meg a vizes is.– Nem leolvasni jöttem, a nagybátyámat szeretném meglátogatni.– A nagybátyját? Miért, ki maga?Megmondta a nevét, meg azt is, honnan jött.– Soha életemben nem hallottam magáról.– Nem csoda, sokan voltunk unokatestvérek és nagybácsik a családunkban.– És most mit akar?– Mint mondtam, szeretném meglátogatni…– Nincs itthon. Öregek otthonában van. Már legalább két éve.– Öregek otthonában? Hol?– Kaposváron. Hozott neki valamit? Mert azt itt hagyhatja.– Nem… illetve néhány régi családi fényképet. Maga kije neki?– Kije lennék! A lánya.– És miért van öregek otthonában az édesapja?– Mert öreg. Azért. Meg beteg is. Jó napot!– És hogy hívják azt az öregek otthonát? Van neve? – kiáltotta a távozóban lévő asszony után.– Valami virágnevű. Jácint vagy Jázmin, mit tudom én!Már az utca közepénél járt, amikor a gyanú, hogy az asszony nem mondott igazat, annyira befészkelte magát az agyába, hogy megállított egy járókelőt. Egy velekorú, kék munkásnadrágot viselő férfit.– A Balogh bácsi? Annak az unokaöccse? Hát, nem küldték azt sehova, legjobb tudomásom szerint, de én már vagy egy éve nem láttam. De lehet az több is.– Beteg?– Az, beteges. Mindig is az volt.Folyt róla az izzadság, nehezen szedte a levegőt, valami kaparta a torkát. Bűz terjengett a levegőben, de kitalálni sem tudta volna, mitől származik. Leült egy ház előtti padra, amiről gyanította, hogy nem közpad, de nem bánta, csak nem kergetik el. Át kell gondolnia, mit tegyen. Ha visszamegy a házhoz, az az asszony kidobja megint. Ha bebuszozik Kaposvárra, először is fogalma sem lesz, hol keresse Jencit, másodszor meg, hogy hogyan jut majd haza. Lesz-e onnan esti vonat, és főleg hány átszállással. Hotelre nem akart költeni, de ez az eshetőség eszébe sem jutott. Az ő világában nem léteztek hotelek, a katonaságot leszámítva sohasem aludt idegen ágyban.Visszament a házhoz, a túlsó soron, és lecövekelt egy gömbkoronájú díszfa alatt. Innen, gondolta, szemmel tarthat házat, udvart, és még az sem érdekli, ha meglátják. Lássák csak meg, az lenne a legjobb, akkor talán történne valami. Hallott már olyanról, hogy rokonok rejtegetnek embertelen körülmények között idős, beteg hozzátartozókat, de még olyat is, hogy halottakkal élnek hónapokon át egy fedél alatt, csakhogy megkaparinthassák a nyugdíjukat. Ez az asszony, aki Jenci bácsi lányának adja ki magát, tipikusan ilyen. De még a háza, udvara is. Mindenről ordít a nemtörődöm szegénység, a semmittevés. Ezek azok, akik két nap alatt elverik a fizetésüket, ha egyáltalán van nekik, aztán meg tartják a markukat.Elfáradt, leült az árokpart kikövezett oldalára. Előtte autók, mögötte emberek jöttek-mentek, ketten meg is szólították, hogy rosszul van-e. Udvarias nemmel válaszolt, de ennél többet nem mondott. A házat figyelte, melyben semmi mozgás nem látszott. Még két és fél órája volt a vonat indulásáig.Ekkor egy szürke autó gurult a ház elé, kiszállt belőle egy húsz év körüli fiatalember, átvágott az úttesten és megszólította:– Maga a Jenci bácsi rokona?– Hogy? Igen, én. Maga kicsoda?– Én Jenci bácsi unokája vagyok. Édesanyám telefonált, hogy itt van. Azért jöttem, hogy bevigyem hozzá.– Engem? Hová?– Kaposvárra, az otthonba. Jenci bácsihoz.– De hát nincs ott. Idehaza van.– Dehogyis van. Még gimis voltam, mikor anyuék bevitték. Beteg volt, orvosi felügyeletre volt szüksége. Tessék jönni, beviszem.– Nem mehetek, hamarosan indul a vonatom.– Ami vonat itt átmegy, az mind Kaposvárról indul. Fel tetszik szállni ott.– De én…– Jöjjön, Tíz perc az út, félórát beszélgetnek, simán eléri a vonatját.A fiatalember határozottsága és kedvessége végül meggyőzte. Beszállt mellé a kocsiba, a fiatalember segített neki bekötni a biztonsági övet.Kívülről az épület meglehetősen kopott volt, de a kertjében nagyjából rendben talált mindent. Odabent világosság, csend, nyugalom és meglepő tisztaság fogadta. Eddig csak hírből hallott ezekről a helyekről, ám ez itt egyáltalán nem olyannak tűnt.Jenci bácsi nem ismerte meg. Azután sem, hogy bemutatkozott.– Egy szekérderéknyian voltatok, hogy emlékeznék rád? – morrantotta az öreg.Sovány, aszott bőrű arcában, homályos lében úszó szemében ő sem látta viszont az akkori Jencit. Az a Jenci állandóan nevetett, és szinte belefúrta tekintetét abba, akivel beszélt. Ez itt inkább elfordult, s inas, vágatlan körmű ujjaival igyekezett távol tartani magától. A régi, fekete-fehér fényképet, amit mutatni akart neki, csaknem kiverte a kezéből. Megsemmisülten hátrált ki a szobából és hagyta magára.– Akkor most kiviszem az állomásra, jó? – szólalt meg mellette a fiatalember.– Nem vinne inkább vissza a faluba?– Én szívesen, de szerintem az bonyolultabb.– Nekem nem bonyolultabb. Tudja, én szeretek ott felszállni a vonatra, ahol leszálltam. Mert ha nem ott szállok fel, az már egy másik út. Érti?– Nem – mondta a fiatalember, és nevetett. – De annyi baj legyen, visszaviszem.Az úton végig hallgatott. Lehet, hogy a fiatalember egyszer-kétszer kérdezett tőle valamit, de nem válaszolt. Jencit mint rokont leírta magában. Soha többé nem látogatja meg, és a temetésére sem jön el. Nem emlékezett rá! Elfelejtette! De ő volt-e egyáltalán? Az öregeket könnyű cserélgetni. Csoda, hogy az idősek inkubátorát még nem találták fel. Ahova ki lehetne rakni őket, aztán vigye, akinek kell.Egy teljes óra volt még a vonat indulásáig.A fiatalember megkérdezte, nem akarna-e addig bemenni hozzájuk.– Mármint hova? Magukhoz? Nem, köszönöm.– Vagy van itt egy presszó, megihatnánk egy kávét.– Nem, nem kell kávé.– Akkor kiviszem az állomásra.– Jó.Csak mikor magára maradt, nyugodott meg. Úgy érezte, sűrű háló hullt le róla, amivel gonosz emberek be akarták fogni, mint valami vadat. Ismét önmaga volt. Főleg, mikor jókora késéssel bedöcögött a vonat és elfoglalta helyét az ablak mellett. Jobboldalt, menet iránt.S gondolatban készült az első átszállásra.

#emlékek #vonatok #nyitott mondat #rokonság