Mái Attila: Luxáció

Apám testnevelőként dolgozott harminc évig ugyanabban az általános iskolában, amelyikben én is tanítok, innen ment nyugdíjba, az oktatási intézmény saját halottjának tekinti. Apám magas, szikár férfi volt, hosszú végtagokkal, keskeny csípővel és arányos vázrendszerrel. A tanáriban készülök a következő órámra, a kollégák az udvaron cigiznek, mire elszívják, kétszer átolvasom a jegyzetei­met a szavanna éghajlatáról és élővilágáról, magamhoz veszem a szertár kulcsát, és elindulok lefelé a lépcsőn az alagsorba.A folyosó sötét, a karbantartónak három napja szóltam az izzók miatt, holnapra meglesz, főni, válaszolta, de rám se nézett, majd dünnyögve eliszkolt, azóta bizonyára bujkál előlem. Az ajtóhoz botorkálok, a telefonommal világítok, belépek az apró szertárba, felkapcsolom a villanyt, ott tornyosul felettem teljes életnagyságában a szemléltetőeszköz, az apám kétméteres csontváza, egy görgős, alumíniumállványon. Apámat hatszáznyolc napja búcsúztattuk, azóta a két legszínesebb nyakkendőjét hordom felváltva, halálos ágyán fülembe súgta a kedvenc gyermekkori mondókámat, most pedig segít demonstrálni nekem az emberi vázrendszer és a csontozat felépítését, az izmok tapadási helyét és az ízületek funkcióját.Apám, mielőtt nyugdíjba ment, felajánlotta a teljes csontvázát az iskola számára, amiről természetesen elfelejtett értesíteni, a gyászszertartás szervezésekor tudatta velem kissé zavartan a temetkezési vállalkozó a meglepő hírt. Apámmal két évig kollégák is voltunk, akkoriban sokszor panaszkodtam neki a szünetekben, hogy a műanyag csontvázmodell túlságosan kicsi, használhatatlan a tanításhoz. Mi lesz veled, ha én már nem élek, kérdezte. Hiányozni fogsz, de azt hiszem, megleszek. Nem, kisfiam, tudom, hogy szükséged lesz rám. Apám senkinek sem beszélt a családjáról, abban sem értett egyet anyámmal, hogy a legjobb orvosság a létezés terhének elviselésére saját élete kibeszélése lenne. Apámból hiányzott az ambíció, nem foglalkozott a karrierjével, viszont jóképű, izmos férfi volt, és mindennap késő este jött haza. Apád megint sokat dolgozik, mondta anyám gúnyosan, de esküszöm neked, ha újrakezdhetném, soha többé nem állnék szóba vonzó férfival, tette hozzá csalódottan.Egész nap a Take Me Back To Edent hallgatom, végtelenített ismétléssel, mert furcsa, bizsergető érzést, pontosabban erős honvágyat vált ki belőlem egy olyan hely után, ami talán nem is létezik. Apámra gondolok, látom, ahogy bemegy öltönyben az anatómiai intézetbe, előveszi negédes sármját, és ha a mosolya nem lenne elegendő, némi készpénz zsebbe csúsztatásával elintézi, hogy boncolás után a lágy részeket rohasszák le a csontjairól, majd főzzék porcelánfehérre, és végül rakják össze oktatási segédletté. Minden hétfőn, szerdán és pénteken ebédszünetben lemegyek a szertárba megölelni apámat, végigzongorázok a bordáin, óvatosan benyúlok a szemüregébe, meglepődve csodálom hosszú ujjperccsontjait. A koponya architektúrája egyértelműen utal arra, milyen funkciók szolgálatára alkalmas, és azokat milyen mértékben képes ellátni. A cranium cerebrale, vagyis az agykoponya csontjai varratosan ízesülnek egymáshoz, és védelmezik az agyat a külső hatásokkal szemben. Az ízesülés szerintem az egyik legszebb kifejezés, a másik pedig a szóhasadás. Mindenesetre irigylem apám formás koponyáját, férfia­san szögletes állkapcsát és szabályos fogsorát, amiért anyám filmvászonmosolyúnak gúnyolta. Beszélek hozzá, kigurítom a folyosóra, sétálunk fel és alá, közben elmondom neki, hogy ­hiány­zik, és azt is, igaza volt, tényleg szükségem van rá.Apám, ha időben érkezett haza, lefekvés előtt mesélés helyett idétlen versikéket rögtönzött nekem. Anyám este megfürdetett, törülközőbe bugyolált, és átadott apámnak, mint egy téves címre érkezett csomagot. Apám bevitt a hátán a szobámba, az ajtót félig nyitva hagyta, odatérdelt hozzám, betakargatott, majd kitalált mindenféle képtelen, őrült mondókákat, amiket nem igazán értettem. Van egy kedvencem, amire még mindig emlékszem:Szerettem Joszif Visszarionovics Sztálinjólfésült bajuszát,jobban, mint Karl Marxkócos, ősz szakállát,Szerettem a Dnyeper partjána filigrán Patyomkin-faluban élni,jobban, mint Szolzsenyicinnela gazos Gulagon henyélni,Szerettem azt hinni,hogy Lenin szifiliszben dobta fel a talpát,és nem holmi gutaütéslágyította meg barázdált arcát.Apám szerint a tehetség az, amikor gyorsan tanulsz, és alkalmad nyílik a kiemelkedésre, gyengeség pedig az, amikor mindezt nem tudod kihasználni. Ha valamiben jó vagy, édes fiam, akkor kötelességed megmutatni, fel kell vállalnod, és hidd el nekem, mindenki jó valamiben. Elbukni bármikor ér és lehet, persze nevetni rajta még jobb, de kérdés nélkül felállni a padlóról, és újrakezdeni mindent, na, az az igazi truváj. Apámnak egyetlen munkahelye az iskola volt, ott érzem jól magam, minek ugrabugráljak, mondta anyámnak hó végén, amikor elfogyott a pénzünk. Apám szerette az életet, és úgy tett, mintha soha nem gondolna a halálra. Anyám temetésén ében márványszoborként állt a sír mellett, arcáról lesiklottak az érzelmek. A többi gyászoló elindult hazafelé, az autóban vártam rá, percekig nem mozdult, a bal lába alig észrevehetően remegett. Hajbókolt a sírkő előtt, széttárta hosszú karját, oldalra billentette a fejét, majd megfordult és elindult felém, beszállt az autóba. Órákig nem mentünk haza, kocsikáztunk a városban, a Trisztán és Izoldát hallgattuk teljes hangerőn, Wagnert ott, abban az autóban utáltam meg igazán.Nem sírtam apám temetésén, még csak nem is könnyeztem. Elfogadtam a halálát, túl könnyen és gyorsan törődtem bele, hetekig gyászolni is elfelejtettem. Hét hónappal később, lementem a szertárba, és térden állva kértem bocsánatot. Attól kezdve egy évig sötét cuccokban jártam, fekete-fehér igazolványképét a tőle örökölt buksztárcában hordtam, fizetéskor a szupermarketben összefogtam a bankjegyekkel, és beleszámoltam a pénztáros tenyerébe. Bocsánat, ez csak az apám, tudja, nemrég halt meg, mondtam, és visszatettem a kissé gyűrött relikviát az ezresek közé. Apámat csontok nélkül tették laminált exhumálóládába, testének szövete folyékony állapotba került, lecsurgott a réseken át a földbe, alig félmaroknyi sárröggé vált.Állunk a szertárban, a kétszáz centis csontváz és a fia. Apám egyáltalán nem volt következetes velem, anyám szerint a szeretetét az engedékenységével fejezte ki a leginkább. Nézem a vállövét, a humerus és a scapula közötti ízületet, a széles calviculát, ami a test legexponáltabb csontja, és a felkart köti a törzshöz. Elgondolkodom, a vállban a természet mindent feláldozott a mobilitás érdekében, sekély a vápa, nagy a felkarcsont feje, laza a tok, alig vannak erős szalagok, és a vállat szinte csak a rotátorköpeny tartja egyben. A vállöv ízületeinek mozgékonysága a kulcsa annak, hogy a kar a lehető legszélesebb tartományban mozoghasson. Talán többre vittem volna, ha apám szigorúbban nevel, rövidebb pórázon tart, ha kevesebb mozgásteret hagy nekem és az álmaimnak. Az egyik leggyakrabban előforduló probléma a váll kificamodása. A luxáció annak hatására áll elő, ha túlzott erőbehatás következtében az ízületi fej kiugrik az ízületi árokból, és ebben a helyzetében külső beavatkozás nélkül tartósan megmarad. Ilyenkor első teendőnk az elmozdult ízvégek helyretétele és a sérült szalagok helyreállítása, ezután pedig a gyógyuláshoz szükséges nyugalmi állapotot kell biztosítani az ízület rögzítésével.Ugyanabba az iskolába jártam diákként, ahol most dolgozom, apám tanított biológiára, a kötelező tananyagon felül bemagoltatta velem az emberi csontvázat alkotó kétszáznyolc csont nevét latinul. Apám miatt lettem biológiatanár. Ő pedig miattam szemléltetőeszköz. Kigurítom a szertárból, egyre gyorsabban tolom magam előtt, futni kezdek a folyosón a lépcső irányába, a csontváz hosszú karja és lába lobog, apám vad örömtáncba kezd. A parkolóban lecsavarozom a görgős alumíniumállványról, aztán betuszkolom valahogy az autómba.

#örökség #apa-fia #nyitott mondat #fekete komédia #luxáció

Littner Zsolt: Wartburg

Apukám szerint a Wartburg a legjobb kocsi a világon. Tágas az utastere, nagy a csomagtartója, és jól húz. Van hozzá alkatrész, bármit meg lehet kapni hozzá a Moszkva téri Start autósboltban. Szerintem meg egyáltalán nincs így. A Wartburg egy kongó bádogdoboz, szörnyű hangosan vijjog a motorja, és anyukám mindig veszekszik apukámmal, hogy ne kanyarodjon olyan gyorsan, mert mindjárt felborulunk. Apukám meg káromkodik, hogy megint bevágott elé egy hülye fafejű. Anyukám meg erre, hogy túl lassan megy, azért vágnak be elé folyton. Az öcsém baromi idegesítő, hiá­ba osztom ketté a hátsó ülést, folyton határsértést követ el. Ebből persze háborúság van, és apukám ránk állítja a visszapillantó tükröt, és azt mondja, hogy most már elég. Ahogy megérkezünk a nagyihoz, apukám rögtön matatni kezd a motorháztető alatt, hogy biztos beköpte a gyertyát, a nagyi meg sopánkodik, hogy kihűl a rakott krumpli, és miattunk ugyan kár strapálnia magát az embernek. Mondtam apukámnak, hogy szerintem egy nyugati kocsi kellene nekünk, akkor biztos mindenkinek jobb lenne a kedve.A Mézes Gergő néha meghív, hogy menjek velük a telekre. Nekik nem Wartburgjuk van, hanem Opel Kadettjük. Ezüstmetál, az NSZK-ból küldte a Mézes Gergő nagynénje. Nem kong és nem vijjog, hanem suhan. Nagyon csendben utazunk mi az Opelban. A Mézes Gergő apukája nem káromkodik, egyáltalán nem is beszél vezetés közben, csak szép csöndben cigarettázik és kihamuzik a félig letekert ablakon. Anyukája pedig nem veszekszik az apukájával, hogy ne kanyarodjon gyorsan, mert felborulunk, igaz, hogy nem is jön velünk, mert elváltak a szülei, és a Mézes Gergő az apukájával szokott a Balcsira menni. Az öcsémmel sincs gond ebben az autóban, mert csak engem szoktak vinni. Amikor megérkezünk, a Mézes Gergő apukája mindig megengedi, hogy lemossam az Opelt, sőt a múltkor porszívózni is szabadott nekem az üléseket, meg kirázhattam a szőnyegeket. Amikor apukámnak elmeséltem, hogy milyen jó volt a Balcsin, egyből azt mondta, hogy bezzeg a Wartburgot derogál kipucolni! Mondtam apukámnak, hogy egy nyugati kocsi kellene nekünk, azt biztos szívesen takarítanám.Papírgyűjtés volt a suliban, és jártuk a házakat, mindenhová becsöngettünk, hogy van-e esetleg régi újság, és egy nagy csomó papír jött össze. A pince előterében tároltuk, és már alig lehetett elférni tőle. Amikor megint a Balcsira mentünk, megkérdeztem a Mézes Gergő apukáját, hogy be tudná-e vinni a papírt a suliba az Opellel, de azt mondta, hogy nem lenne jó összekoszolni a kocsit. Mondtam neki, hogy szívesen kiporszívózom, de nem szólt semmit, csak mosolygott, és cigizett kifelé az ablakon. Végül apukámmal vittük be a rengeteg köteget a Wartburggal, teljesen leült feneke. Egyedül pakoltam ki az egészet a csomagtartóból, jól kidagadtak az erek a bicepszemen. Tisztára izmosnak éreztem magam az ujjatlan pólóban, és biztos voltam benne, hogy a Vadász Eszter engem néz. Már az összes köteg ott volt szép sorban a járdán és én beköszöntem a Wart­burg­ba, hogy szia, apu. Ő meg visszakiabált, hogy nem kell úgy bevágni, nem budiajtó. De én már a Vadász Esztert néztem, de sajnos a Vadász Eszter nem velem foglalkozott, hanem a Mézes Gergővel beszélgetett. Este mondtam apukámnak, hogy ha nyugati kocsink volna, akkor biztos a Vadász Eszter is foglalkozna velem.Mikor a legutóbb a nagyihoz mentünk, akkor apukám rácsapott a kormányra, és megint elkezdte, hogy a Wartburg a legjobb kocsi a világon, tágas az utastere, nagy a csomagtartója, és jól húz. És hogy mindent lehet hozzá kapni a Moszkva téri Start autósboltban. Mondtam neki, hogy egyáltalán nincs így, és hogy kong meg vijjog, és akkor anyukám is mondta, hogy lassabban, mert mindjárt felborul ez a bádogdoboz. Apukám szerintem elég ideges lett ettől, mert amikor bevágott elé a kisteherautó, akkor nemcsak azt mondta, hogy már megint bevágott a hülye fafejű, hanem dudált, és fel­emelte a középső ujját is. És akkor a kisteherautó megállt előttünk, és kiszállt belőle egy ember festékfoltos ruhában, és megkérdezte apukámat, hogy kér-e egyet a pofájába. Apukám azt mondta, hogy nem, mire az ember rácsapott a Wartburg tetejére, és visszament a kisteherautóhoz. A nagyiig már nem szólt senki semmit, és apukám nagyon sokáig matatott a motorháztető alatt, de nem mondta, hogy megint beköpte a gyertyát. Ettük a langyos rakott krumplit, és mindenki csendben volt. Én sem mondtam semmit, de magamban erősen elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor csakis nyugati kocsit fogok vásárolni. Rögtön kettőt veszek majd, és az egyiket az apukámnak adom, mert egy nyugati kocsiban biztos ő is bátrabb lesz majd.

#autók #gyerekkor #apa-fia #nyitott mondat #wartburg

Benkő Imola Orsolya: Az idő vésői

amikor a fiú este meghallotta, hogy a Szőke néni sírkövéért holnap reggel jönnek, tudta, eljött az idő, de nem árulta el magát, még egy félmosoly sem jelent meg a szája szélén, pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogy minden este, hajszál híján ugyanúgy, álmatagon bámulta a kakukkos órát, hallgatta az edények csörömpölését, az ágyban pedig a papa halk hortyogására aludt el, meg a szú percegésére a gerendában, mint mindig, árnyékként követte önmagát, árnyai altatták elhajnalban kiosont a szobából, a papa még fordult egyet, a mama is, a fiú a kútnál kilögybölte szeméből az álmot, és futott a kőhöz, végighúzta kezét a faragott betűkön, ahogy a papa tanította, érezte, hol döccen az ujjbegye, pontosan sortól sorig, egyenletesen, így tanította a papa, de a ká betűnél, a felső részben, újra megdöccent az ujjbegye, egyenletesen, mantrázta magában a szót, és elővette a keskeny vésőt, felemelte a kalapácsot, mélyített, amíg a ká betű felső része ki nem domborodott, ugyanúgy, ahogy a többi, nehéz munka ez, fiam, hallotta a papa hangját, még hátra is nézett, igen nehéz, hallotta újra, de a hajnali szürkületben nem állt mögötte, hangja a fiúban visszhangzott, meg-megreccsent, mint a dédipapa rádiója, aki még nem használt gépet a sírfaragáshoz, sem márványt, sem gránitot, csak fába faragott, az idő fájába vésem a halottak neveit, mondogatta a papának, aztán a fiúnak is, az idő fája öröktől van és örökké lesz, de a papa a kőben bízott, a gránitban, és a széles vésőben, meg a különleges faragásokban, a rózsákban, amelyek csak úgy ringatóztak a köveken, ahogy a fűzfák ágai a szélben a kő felett, amit most a fiú fejezett be, alig várta, hogy elkezdhesse az aranyozást, mert Szőke bácsi Szőke néni nevét aranyba akarta foglalni, még a lába nyomát is, amit a papa tegnap kopácsolt a sírkőbe, a fiú is segített, pöttyönként vésték be a halott néni lábnyomát, mint a pointilisták, pont mint a pointilisták, úgy dolgozunk, fiam, látod, milyen sziszüphoszi munka ez, a halál végül is az időnek dolgozik, mindannyiunk ideje a testünkbe van foglalva, bizony a testünk korlátoz az örökkévalóságban, tehát nincs nagyobb öröm annál, amikor levetjük, és végre az időtlenségben létezünk, az időtlenségben mormogta maga elé a fiú a papa szavait, a végtelen időtlenségben, amit el sem tudott képzelni, de Sziszüphosz mítoszát a mama elmesélte neki, hogy görgette le és fel Sziszüphosz a kövét nap mint nap, a fiú ezt tökéletesen értette, a papa is mindennap feltett egy követ, és ha nem sikerült jól a faragás, másnap az egészet géppel lecsiszolta és újra kellett kezdeni, a kő vagy megadta magát aznap nekik, vagy nem, voltak makacs kövek, de a fiúnak ezekkel is össze kellett barátkozni, ha meg akarta vésni őket, ki kell tapintani az ütőerüket, és ritmikusan kopácsolni rajtuk, míg nem hallod a hangjukat és az akaratukat meg nem érted, alázatos légy a kővel, fiam, fölötted fog állni, mindig fölötted, átveszi a szíved helyét, hallgathatod dobbanásaitamikor kilépett a papa az udvarra, a nap épp a száradó arany festéken pihent meg, a fiú Szőke néni lábnyománál tartott, milliméter pontosan haladt, egy csepp sem ment még mellé, és a papa a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a fiú elrontsa, nehogy pocsékba menjen az a fenséges pillanat, amikor a fiú lábához teszi a foltos, barna táskát, amiben a vésők vannak, az ecsetek, meg a súlyos kalapács, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy a dédipapa tette az ő lábához, árnyékuk a fiúra vetül

#idő #emlékezet #apa-fia #nyitott mondat #sírkő

Papp Sándor Zsigmond: Receptek és mumusok

Apámmal nem lelkiztünk. Az igazán bensőséges beszélgetések akadálya talán az lehetett, hogy kicsit féltem tőle.

#büntetés #gyereknevelés #szép szó #apa-fia #gyerekszoba