Fábián Krisztina: Kiskanalak tánca

Négyéves lehettem, gyakranvigyázott rám délutánonkénta nagymamámismertem a szokásait,a rituáléit,az ebéd utáni alvásbóla ráncos kézben tartottvastagfalú üvegpohárbólfriss kávéillatkúszott be a tisztaszobába,az öreg ágyba,az álmaimba és azotthonmelegbiztonságával ébresztett,a vendégeknek szántkockacukorhegy a kredencentornyosult, egyet kiválaszthattamés mama kávéjába mártottamlehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkamikor mama leesett lábróla mi tiszta szobánkbaköltöztettükminiatűr világával együttidővel lemondott a szokásairól, majd később az életről isde a közös kávézás még sokáig megmaradt,ha kérdeztem, egy nyeletet kérek, ennyitmondott, én a csík alattig töltöttema vastagfalú üvegpoharátés a magamét is, hogy érezze,nincs egyedüllehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkamikor apa főzte itthon a kávétimádtam nézni, ahogy szakszerűenmegtölti a kotyogót, ám ő ezutángyakranbelefeledkezett gondolatai erdejébe, a kávéfőző pedigaz erdőn kívül maradt, túlhevült és a durranástkövetően a frissen festett hófehér falakra keserű,sötétbarna kontinenseket mázgált a figyelmetlenséganya dühös lett, de később mégis a viccesebbcsaládi legendák közé került a történetés amikor nem robbant fel a kávéfőző,akkor apu minden reggel hagyott nekem egy kortyot a kávéjábóla cukrot én kevertem el benne hogy érezze,nincs egyedüllehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkés amikor anyával ketten maradtunka munka előtti őrült hajnali kapkodásbannéhány percre leültetettés a nyugalom szigetére terelt minketa közös kávézásamikor az ereje és az évei fogytak, a kávéját én készítettem,szigorúan a csíkig, egy pötty édesítővel itta,és vele én is, hogy érezze,nincs egyedüllehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkilyenkor meséltem neki mindenrőlés kinevettüka gyengeségeinketazt hittük, talán ettől erősebbé válunkpersze nem így történtanyuban csak a kór erősödöttaztán lassan lemondott mindenrőlelőszöra kávéról, később az életről issokáig nem bírtam ránézni a vastagfalú üvegpohárraúgy éreztem,elveszítettem mindenkit, és velükelveszett az összes rituáléhajnalonta magányosan,kapkodva döntöttem magambaaz édesre hazudott keserű ébredéstdeamikor először kérdezted, hogyiszunk-e együtt egy kávétrádöbbentem, hogy felnőttélés az együtt-tel visszakaptama közös kávézás nyugalmát,az érzést, hogy nem maradtam egyedülés hogy együtt kinevethetjük a gyengeségeinkets míg korábban azt hittem, a szeretteimmelegyütt eltemettem az összes rituálét,ma már tudom, hogy itt van, itt maradt velem, velünk,minden vastagfalú üvegpohárban, bennea kiskanalak táncábana cukor oldódásábana hajnali nevetésekbena reggeli rohanásbana családi anekdotákbana nyelvemre olvadt felnőttlétben– minden korty kávéban.

#család #emlékezet #nyitott mondat #kávézás

Zahuczki Dorottya: Nem volt helye

Leült az asztalhoz, nem akart leírni semmit. Minek az ilyeneket leírni, senkit nem érdekelnek, meg egyébként is legfeljebb egy naplóba illene bele ez az emlék, nem ér meg ez egy szöveget, nem ér ennyit egy kamasz fájdalma, írta. Csak furcsa emléktöredékei maradtak, szándékosan elrejtette előle a részleteket az agya. Mégiscsak eltelt azóta nyolc év. El sem tudta kezdeni a szöveget, idegesen törölte ki az esetlen mondatokat. Csukott szemmel próbált előcsalogatni néhány dolgot, de nem jutott eszébe semmi. Csak arra tudott gondolni, hogy akkor még gyerek volt, és egy gyereknek nincs semmije. Főleg szavai nincsenek. Hiába akart annak idején gyászolni, úgy, ahogyan a felnőttek, hiába akart részt venni abban a közös, megnyugtató összezárásban, nem tehette.Amíg meg nem kapta a telefonhívást arról, hogy meghalt, akit szeretett, azt hitte, a halál az valami furcsa manipuláció, elcsépelt eszköz a bestsellerekben, ami azonnal kiváltja a részvétet az olvasóból. A halál nem tud átszivárogni a valóságba. Csak fiktív lehet. De aztán felhívták. Hogy akit szeretett, egyszerűen nincs többé. Nem láthatja, nem hallhatja a hangját. Legalább arra a mai napig pontosan emlékszik, milyen volt a hangja, bármikor lejátszhatja a fejében, amikor azt mondja neki a halottja, szereti. Talán csak egyszer mondta ki ennyire konkrétan. Ebben a családban sosem tudta senki szavakba foglalni az érzelmeit.Azt tudta csak megfogalmazni magában akkor, tizennégy évesen, hogy szeretne ott lenni. Azok között a bútorok, tárgyak között, melyek még őrzik a halottja lenyomatait. Talán még a hajszálai is ott lehetnek a párnáján. Szeretett volna hozzáérni valamihez, amihez a halottja hozzáért, mondjuk a rádiójához, minden este a rádióműsorra aludt el, akit szeretett, írta.Gyerek volt még, egy tizennégy éves helyett még a felnőttek döntenek. Akkor egyszerűen azt mondták neki, nincs helye. Nem fér be abba a kocsiba, amely elindul a halottja otthonához. Vagy a halottja otthona akkor már a temető volt, írta bizonytalanul.Tehát nem volt helye. Megmondták neki, hogy gyászoljon máshogy, nem úgy, hogy a temetés után néhány héttel megint átutazza az országot, hogy közelebb lehessen a halottjához. Fontosabb volt valaki mást odavinni. Valakit, aki nem is találkozott soha az ő halottjával. Ennélfogva az, akit helyette kellett vinni, nem gyászolni ment oda, írta.Gyerek volt még, nem emelhetett szót önmagáért. Ez fájt neki a legjobban. Ez a teljes kiszolgáltatottság, melyet most, nyolc évvel később értett meg igazán, mert most tudta összemérni a szabadsággal.Addig a telefonhívásig egyszerű mindennapjaiban nem volt helye a halálnak. Aztán amikor minden mást kiszorított a halál – evést, ivást, alvást, tehát a legalapvetőbb cselekvéseket, gondolatjelek között, írta –, akkor nem volt helye a saját családjában. Akkor meg lett mondva neki, hogy így kell gyászolnia. Távolról. Akkor lett végérvényesen átadva a helye annak a valakinek, aki nem is látta soha az ő halottját.Nem volt helye, azóta sincs, írta, és nem tudja, mit csináljon, írta.Nem akartam ezt leírni, nem ér ez ennyit, írta.

#gyerek #gyász #emlékezet #nyitott mondat #napló

Benkő Imola Orsolya: Az idő vésői

amikor a fiú este meghallotta, hogy a Szőke néni sírkövéért holnap reggel jönnek, tudta, eljött az idő, de nem árulta el magát, még egy félmosoly sem jelent meg a szája szélén, pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogy minden este, hajszál híján ugyanúgy, álmatagon bámulta a kakukkos órát, hallgatta az edények csörömpölését, az ágyban pedig a papa halk hortyogására aludt el, meg a szú percegésére a gerendában, mint mindig, árnyékként követte önmagát, árnyai altatták elhajnalban kiosont a szobából, a papa még fordult egyet, a mama is, a fiú a kútnál kilögybölte szeméből az álmot, és futott a kőhöz, végighúzta kezét a faragott betűkön, ahogy a papa tanította, érezte, hol döccen az ujjbegye, pontosan sortól sorig, egyenletesen, így tanította a papa, de a ká betűnél, a felső részben, újra megdöccent az ujjbegye, egyenletesen, mantrázta magában a szót, és elővette a keskeny vésőt, felemelte a kalapácsot, mélyített, amíg a ká betű felső része ki nem domborodott, ugyanúgy, ahogy a többi, nehéz munka ez, fiam, hallotta a papa hangját, még hátra is nézett, igen nehéz, hallotta újra, de a hajnali szürkületben nem állt mögötte, hangja a fiúban visszhangzott, meg-megreccsent, mint a dédipapa rádiója, aki még nem használt gépet a sírfaragáshoz, sem márványt, sem gránitot, csak fába faragott, az idő fájába vésem a halottak neveit, mondogatta a papának, aztán a fiúnak is, az idő fája öröktől van és örökké lesz, de a papa a kőben bízott, a gránitban, és a széles vésőben, meg a különleges faragásokban, a rózsákban, amelyek csak úgy ringatóztak a köveken, ahogy a fűzfák ágai a szélben a kő felett, amit most a fiú fejezett be, alig várta, hogy elkezdhesse az aranyozást, mert Szőke bácsi Szőke néni nevét aranyba akarta foglalni, még a lába nyomát is, amit a papa tegnap kopácsolt a sírkőbe, a fiú is segített, pöttyönként vésték be a halott néni lábnyomát, mint a pointilisták, pont mint a pointilisták, úgy dolgozunk, fiam, látod, milyen sziszüphoszi munka ez, a halál végül is az időnek dolgozik, mindannyiunk ideje a testünkbe van foglalva, bizony a testünk korlátoz az örökkévalóságban, tehát nincs nagyobb öröm annál, amikor levetjük, és végre az időtlenségben létezünk, az időtlenségben mormogta maga elé a fiú a papa szavait, a végtelen időtlenségben, amit el sem tudott képzelni, de Sziszüphosz mítoszát a mama elmesélte neki, hogy görgette le és fel Sziszüphosz a kövét nap mint nap, a fiú ezt tökéletesen értette, a papa is mindennap feltett egy követ, és ha nem sikerült jól a faragás, másnap az egészet géppel lecsiszolta és újra kellett kezdeni, a kő vagy megadta magát aznap nekik, vagy nem, voltak makacs kövek, de a fiúnak ezekkel is össze kellett barátkozni, ha meg akarta vésni őket, ki kell tapintani az ütőerüket, és ritmikusan kopácsolni rajtuk, míg nem hallod a hangjukat és az akaratukat meg nem érted, alázatos légy a kővel, fiam, fölötted fog állni, mindig fölötted, átveszi a szíved helyét, hallgathatod dobbanásaitamikor kilépett a papa az udvarra, a nap épp a száradó arany festéken pihent meg, a fiú Szőke néni lábnyománál tartott, milliméter pontosan haladt, egy csepp sem ment még mellé, és a papa a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a fiú elrontsa, nehogy pocsékba menjen az a fenséges pillanat, amikor a fiú lábához teszi a foltos, barna táskát, amiben a vésők vannak, az ecsetek, meg a súlyos kalapács, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy a dédipapa tette az ő lábához, árnyékuk a fiúra vetül

#idő #emlékezet #apa-fia #nyitott mondat #sírkő

Köves József: Igen, itt van

Mindig így ültünk már évtizedek óta,s néztünk esténként a televízióra.Én a fotelben ülve, ő a kanapénelnyúlva, lestük a híradót ő meg én.Kommentáltam, mit láttam, szenvedélyesen,ő nyugtatott, féltett, megfogta fél kezem,gyöngéd simítását most odaképzelemés érzem, itt van ő még mindig énvelem.Igen, itt van. Néha szobájába lépek,s elnézem a falon azt a régi képet.Azon a fotón egy régi-régi nyár van,s a nyárban boldogság: együtt vagyunk hárman.Lássátok és nézzétek, milyen szép család!Szinte érezni a táj puha illatát.De most tél van, jeges szél tombol a parkban,s nem jön tavasz többé, mormolom zavartan.Mintha hallanák, hogy magamban beszélek,megváltoznak most a falak és a fények,szekrényajtó nyílik, ruháit mutatja.Jelentkezik sok szép kendője, kalapja,a fehér zoknik, miket én húztam lábára,mind itt van még most is, visszajöttét várva.Visszajöttét várja, de persze, hiába.És mert nem jön, most majd én megyek utána.

#gyász #veszteség #emlékezet #nyitott mondat #halottak napja

Acsai Roland: Analóg masina

A nagybátyám egy őszi nap egy sündisznót hozott,amit a szilvafák alatt az este megfogott.Melyik év volt, ki tudja azt! Már nem emlékezem.Ajándék volt, tüskés golyó, mit elhozott nekem.Hol a szilva, mi potyogott azon az éjjelen?Hol van a sün, kit odacsalt az édes élelem?Hová hozta, hol van a ház, hol családunk lakott?A nagybátyám, mondd hova lett? Már nem találhatod.A gyerekkor is hova tűnt? Régi fotók sora,miket csinált egy kidobott, analóg masina.

#emlékezet #vers #nyitott mondat #múltidéző

A. Túri Zsuzsa versei

(emlék); (Sík vidék); Emlékszel?

#emlékezet #versek #múlt #nyitott mondat #halottak napja