Múlt, jelen, jövő

A holokauszt nemzetközi napját, január 27-ét – az auschwitzi haláltábor felszabadításának dátumát – választottuk az „élet.történet” pályázatunk meghirdetésének időpontjául. Részint mert a kiinduló pontot a múlt, az emlékezet jelenti, másrészt pedig a fiatalság jelen történeteire, illetve a jövőbe vetett hitére vagyunk kíváncsiak. Nem pusztán a zsidó fiatalokéra, hanem a teljes korosztályéra. Úgy vágtunk bele, hogy nem tudtuk, mekkora lesz az érdeklődés, de hittük: olyan útra lépünk, amely a mai, nagyon megosztott magyar társadalomban is bizonyosan közös ügyünk lehet. Mert hát mi lenne fontosabb mindannyiunk számára, mint hogy tisztelegjünk mindazok előtt, akik a nehéz sorsú, és – akkor még nem tudottan – kilátástalan jövőjű zsidó felnőtt-gyerekek gondolatait összegyűjtötték, illetve, a mába lépve, lássuk mi az, ami foglalkoztatja a jövő generációját.

#pályázat #fiatalság #emlékezet #holokauszt #zsidó történetek

Balogh Robert: Marad...

Akinek már nincs kivel beszélnie, csak figyel, hallgatja, ahogy hallgat,Akármennyi pénzzel is szegény marad, ha beszélne is, csak magára marad,Ha nem söpör, hát por marad, ami magába nyel levendulát és ódon szavakat,Ha öreg, ha nem, egyre megy, megöregszik, ahogy csöndtől csöndig hallgat.Ha sír, sír, ha nem, hát nem, egyre megy. A szobában csak az óra ketyeg,itt régóta nincsenek sűrű percek, csak egy pók nyújtja ki lassan,végtelen lassan, vékonyra nőtt pálcika lábait – s ezt már nézni is öröm.Hallgat a rádió, a tévét is belepte a sűrű por, borosüveg, dísztányér…Itt már minden és mindenki öreg, a szomszéd, a ház, az ablakok,csak néha mozdul a láb, akkor is csak totyog, nem bírja a szív,s dél lesz, mire eszébe jut, hogy a reggeli, a gyógyszer, a pohár…Beszűkült a világ, mi ok lenne még kibámulni az ablakon,Ha reggeltől az esti célig, ágytól az ágyig eljutni helyből is lehet.Az óra hallgat, majd perceg egy kicsit, úgy múlik, ahogy csak…Kapaszkodni volna jó! Egy kézbe, társba vagy gondolatba,hogy még nem halunk meg, csak alszunk napokig, hosszabban,mit elképzelni lehet, hogy nem csak ez a csoszogás körbe-körbe…Hogy becsönget valaki, hogy történik még valami, hogy, hogy, hogy…Aztán még csak esik, se eső, se bánat, se semmi fojtó… Semmi?Jó lenne elnézést kérni, magyarázkodni, de nincsen miért, kinek.Az órához lép, inkább kiveszi az elemet. Folyton csak perceg! Zavar!A csönd most már csönd. Csak a pihegés, s a fülében néha felzubogó vér…Hát, ennyi maradt. Megkeresni a pókot. Várni a postást, a gyereket.Akinek már nincs kivel beszélnie, csak figyel, hallgatja, ahogy hallgat.

#gyász #emlékezet #vers #nyitott mondat #hallgatás #csönd

Kállay Kotász Zoltán versei

Nagy víz; Tor

#emlékezet #versek #önéletrajz #nyitott mondat

Kugler Viktor: kidobós

te vagy az első rákos a voltáltalános iskolai osztályból.mintha beteljesült volna valamiátok, mintha tényleg valamifélejelölés lett volna, amikor mindigelsőre kidobtunk a tesiórákon.te voltál az első, akit csúfolnikezdtünk, talán mert a nyelvedalatt egy tornádó roncsolta abeszédet. a többi évfolyamtólpedig, mint egy kihalás széléresodródott állatot, óvtunk, hogycsak mi csinálhassunk veled bármités bárhogy.a becsengetés megállított bennünkmindig valamit. megfeszített állkapcsaink,mint leomlásra váró falak, mozdulatlanok.tekinteteink akár a szobanövények.gondolataink gátlástalanok, tetteink pedigmakulátlanok. csak néztünk figyelem nélkül,mint a hullák. igazi szobrok voltunk,mikor fényképeztek,minden érzelmet leretusáltak arcunkról.emlékszel, mikor f. j. a táskámbólkihajigálta a penészes szendvicseimeta terem közepére? én pedig a földbesüllyesztettem magam, mintha vízbeés próbáltam kiszorítani saját súlyomat,hogy minél mélyebbre merülhessek éslegalább erre az időre eltűnhesseka szemetek elől. de így is kiválóan láthattátok,amint rohangálok a rothadó szendvicsekkel akuka száját némára tömni. emlékszel, hogymégis veled vitették le a szemetet,engem sírni hagytak. hidd el, igyekszemmegfelelően elhasználni emlékezetemet,hogy méltó módon elfelejthessem mindezt.azon a napon, mint valami gusztustalanpuhatestű, szinte csak csúsztattam magamaz öltözőig, és csontig vetkőztem volna.azon a tesiórán nem minket dobáltak,valahogy mintha csak nekünk rajzolódottvolna ki az arcunk, ezen a kijavíthatatlanfényképen. pedig soha nem volt kegyelem,itt mindenki ellensége volt mindenkinek.az első éjszaka, mikor iszonyodtama reggeltől. neked ez természetes volt.te már megszoktad ekkorra, hogy éjjelmindig fent vagy, a nappalokat pedignyitott szemmel alszod végig.másnap, mintha semmi nem történtvolna, rezzenéstelenül ott álltunkaz osztály előtt és még most is hallom,ahogy recseg belőled:judit néninek tisztelettel jelentem,az osztály létszáma egyelőre változatlan.

#rák #emlékezet #vers #nyitott mondat

„A hatalom számára az emlékezetpolitika a jelen uralásának eszköze” – Márai Sándortól Csurka Istvánig

Azt nem tudni, mennyire gondolják komolyan az aktuálisan kiemelt témákat, személyeket – jelentette ki a Népszavának Stefano Bottoni.

#belföld #emlékezet #csurka istván #emlékezetpolitika #stefano bottoni

Csollán Tamara: Reanimáció

Elviselhetetlen a zaj.– Tönkrement a légkondi – sóhajtom.A doki abbahagyja az infúziós tasak pöcögtetését, rám néz. Látom rajta, baj van. Szégyenlősen összébb húzom magam a takaró alatt.– Nem én tettem tönkre – védekezem, és meghalok.– Szar ügy. – A hangra riadtan oldalra libbenek. Apám zsebre tett kézzel lebeg a neonlámpa alatt, kíváncsian figyeli az ágyam körül rohangáló orvosokat.– Infarktust ne kapj! – Jót röhög a saját viccén.Fintorgok, lenézek a testemre. Hetek óta most látom magam először. Sovány vagyok, izzadt, sötét hajam koponyámra tapad. Ötvennek nézek ki. Harmincnyolc vagyok.– Te, apa… – Bátortalan a hangom.– Na, mi van?– Neked nem az alagút végén kellene várnod?Vállat von. Ilyen az apám. Köp a konvenciókra.Félek a sötétben, most mégsem zavar. Azt képzelem, hogy tini nindzsa teknőc vagyok, az alagút a csatorna, amiben élek. Apám Szecska mester. Tetszik a csend, a feketeség, zavar, amikor ott találom magam a fényességben. Sötétben jobban láttam.– Ez lenne az? – kérdezem apámat. Bólint. – Zenét hallok.– Ja, az égbe bál van – rosszallóan forgatja a szemét. – Minden este bál van.Ilyen az apám. Utálja a táncos mulatságokat.Kertben vagyok, emberekkel. Anyám, öreganyám, bátyám a jobb lába nélkül. Autóbalesetben vesztette el. Kamaszkori nagy szerelmem, utálkozva méreget. Mindenki tógában, elcseszett Caesar-hasonmások. Elgondolkodva tapogatom a könnyű, hullafehér anyagot. Apámhoz fordulok.– Hol a gatyám?– Ez jobb. Szellőzik.– Nem mindegy? Asztrálseggünk van.Lehurrog. Ilyen az apám. Ad a kényelemre.– Nesze, tedd fel! – Kezembe nyom egy háromdés szemüveget. Rádöbbenek, mi következik, elsápadok. Nem akarom látni.Gyerek vagyok, űrhajós, katona, terminátor. Anyám ruháján virágok, vér. Kórházszag. Születésnapom van, kívánok, nevetek, a vacsora tojás, kakaós tej. Első csók, herpesz. Biciklizem. Lehorzsolom a térdem. Mama kalácsot süt, mama koporsóban fekszik. Félek. Boldog vagyok. Diplomázom. Gyerekem születik. Zsírkréta dinoszaurusz a falon. Táncolok. Szédülök. Veszekszem. Költözöm. Egyedül maradok. Kocogok. Dohányzom. Összeesem. A falak, a lepedő fehér. Elviselhetetlen a zaj.Beúszik a díend, és én újra apámat látom magam előtt. Hangtalanul zokogok.Elfordítja a fejét. Ilyen az apám. Végtelenül tapintatos.Ülünk a kertben egy padon, hallgatjuk az égi zenét. Eligazgatom a tógámat, visszanyújtom a szemüveget. Döntök.Kinyitom a szemem. Fáj mindenem. A doki az ágyam mellett áll, homlokáról dől a verejték. Összenézünk, fáradtan mosolyog, az infúziós tasakért nyúl.Szerintem imádja pöcögtetni azt a vacakot.

#újraélesztés #emlékezet #humor #nyitott mondat