„Csak az imádság a fontos, a gyereket 12 éves koráig verni kell” – mondta egy gyám a mostohafiának Magyarországon, a hatóságok nem segítenek

Szakmabeli párja gyerekét a nagymama neveli a nyugdíjából. Isten, pénzhiány, feljelentések.

#belföld #magyarország #eljárás #gyámság #gyermekvédelem #sorsok

Tóth Vivien: Ennui csendje

Magas fák között vág át, megtörve az ágakat, vissza sem fordulva rohan előre. A mellkasa egyre jobban szorít, a végtagjai zsibbadnak. Csupán pár óra maradt addig, amíg fel nem jön a nap, és újra el kell rejtőznie. Egy apró bogár rátapad az arcára, vonszolja magával az erdőn keresztül, míg a fák közül kiérve ledobja testéről. Késével felhasítja a legközelebb eső fát, előveszi a zsebében lapuló fiolát, és beletölti az élőlényből csöpögő nedvet. Későbbre jó lesz. Leguggol a tövébe, érzi, ahogy a fáradtság egyre inkább elhatalmasodik rajta. Ahogy lehunyja a szemét, és az orrába kezd beszökni a város bűze és fülébe az elviselhetetlen zaja, megzörren mellette a bokor. Tágra nyílnak a szemei, figyel. Egy őz az, aki meredten bámul vissza rá. Nincs a tekintetében félelem vagy undor, csak kíváncsiság. Ennui hagyja, hogy az állat közelebb menjen hozzá. Az őz félszegen elé botlik. Lehajtja a fejét, megengedi, hogy a férfi tenyerével végigsimítson a pofáján. Kedves szemével biztatja, még nem kell véget érnie a pillanatnak. Az állat bundája kissé koszos, de jó puha. Ennui elfelejti, hogy mi elől rohant egészen idáig. Helyet kínál maga mellett. Egymásnak támaszkodva alszanak el.A Deák tér a felkelő napban sokkal lehangolóbb, mint amikor az este nevetve rohant át rajta, miközben hangosan kiabálta a nevét. A metró lejáratánál még mindig ott ül az a hajléktalan, akivel osztozott egy fél keserűn. Úgy döntött, hogy inkább földalattival megy haza, már így is túlfeszítette a húrt. Ahogy egyre jobban bekebelezte az aluljáró, annál jobban érezte, hogy nem akar hazamenni. Az újpesti albérletben megállt az idő. Ahogy kilépett az ajtón, a felesége megdermedt a mozdulatban, a mosogatóban a koszos edényeket nem ette tovább a penész, és a kutya is ugyan­azon a helyen feküdt tovább, ahol hagyta. De amint ajtót nyitott, az egész mintha arra várt volna, hogy robbanhasson. Mintha minden az ő hibája lett volna, hogy nem tanultak meg nélküle funkcionálni. A felesége üvöltött, ami még jobban elidegenítette tőle. Csak egy csendes zugra vágyott, mondjuk a közös ágyuk szélére, ahova befészkelve magukat elbújhatnak a világ zaja elől.Ennui a következő este is felkerekedett, hogy birtokba vegye az erdőt. Egyre csak az őzet kereste. Minden lépését úgy számította ki, hogy bármikor egymásba futhassanak. Miután megmetszett egy fát, és jólesően elnyújtózott a nedvétől, már tudta, hogy ő is ott van. Az őz nem hezitált, rögtön mellészegődött. Együtt sétáltak tovább. Ennui elővette a kését, hogy újabb fákat gyilkoljon meg, mire az őz gyengéden a tenyeréhez nyomta az orrát.A férfi meghökkent, de hallgatott az állatra. Belemélyesztette kezét a bundájába, erősen fogta. Az őz ennek örült. Útjuk végén újra a tegnapi tisztásnál lyukadtak ki. Szavak nélkül megértették egymást. Az őz mellett még a nap sugarai sem voltak félelmetesek.Elaludt a metrón, a Stadionoknál tér magához. Úgy dönt, hogy hazasétál, kiszellőzteti a fejét. Ahogy a Hungária körúton elhúz mellette egy troli, és eszébe jut, hogy haza kell szólnia, a zsebébe dugja a kezét, amit üresen talál. Nézi a másik hármat, egyet elöl, kettőt hátul, de nem leli egyikben sem a telefonját. Pánik fogja el, rohanna vissza a metróhoz, hogy hátha még ott találja a kocsma előtt az utcán, vagy a bárpultban, vagy a mosdóban, ahol utoljára látta, amikor elfogadta a sütőporra emlékeztető valamit. De tudja, hogy hiába, ellopták. Mérhetetlen düh hatalmasodik el rajta, a zebrán a lámpa nem akar zöldre váltani. Számot kell adnia, leltárba kell vennie az életét, amint átlépi az otthonnak csúfolt börtönt. A lámpa zöldre vált, és ő nem mozdul.Ennui egyre több időt tölt az állattal. Megfeledkezik a fákról, a figyelmét teljesen az őz köti le. Egymásból táplálkoznak, csendesen. A napot a hold váltja, a holdat a nap. Az egyik éjszaka az őz beteg lesz, kénytelenek lassítani. Ennui leveleket gyűjt, gyógyítja az állatot, a tenyeréből itatja. Végül egy árnyékos bozótosba tévednek, ahol az őz végre lepihenhet. Ennui érzi a tagjaiban, hogy még tudna menni, de nem hagyhatja magára a barátját. Elnézi, ahogy az állat nyugodtan lépked az álom szigetén, ahova ő most nem követheti. Ágakból figurákat farag, egy egész családot, majd mikor elkészült, egy házat falakkal és széles ablakokkal. Mikor feláll, hogy kinyújtóztassa lábát, már tudja, hogy el fog indulni.A felesége alszik, amikor hazaér. Szorosan a falhoz húzódik, a kutya a sarokban pihen égnek álló lábakkal. Lemossa magáról az éjszakát, friss alsóneműt húz. Fogmosás közben veszi észre, hogy a szemöldöke felett van egy seb. Megkapargatja, mire friss vér önti el a szőrszálakat. Aztán csak áll az előszobában. Nézi a fehér falakat, az unalmas növényt, ami körbefutja a tükör szélét, a mosolygós arcokat, amik visszanéznek rá a fényképeken. Erre vágyott. A csendre, arra, hogy egyedül legyen, miközben mindenki karnyújtásnyira van tőle, ha mégis szüksége lenne rájuk. Mégsem érti, hogy miért nem múlik a harag, hogy tudta Újpestig cipelni? Megakad a tekintete a nőn, azon az idegen valakin, aki minden kibékülésnél megígéri neki, hogy türelmesebb lesz vele, de nem lesz. Aki minden kimondott szitokszó után a saját szájára csap, és magát hibáztatja, hogy egyáltalán eszébe juthatott hasonló. Nem rá haragszik. De valakit találnia kell, akire lehet. Mert az nem lehet, hogy ezt egyedül cipelje. Felemeli a takarót, és bebújik mellé. Kapaszkodik belé, megrázza, amikor a nő egyre szorosabban a falhoz simul. Kérlek, ne, súgja. Az őz dobbant egyet az előszobában, és eltűnik.Az erdő árnya biztonságot ad, ott nem kell hazudni senkinek.

#novella #nyitott mondat #állatbarát #kettős minőség #városi zaj #sorsok

Ross Károly: Érted mindent, gazdám!

Várom a buszt, késik. Már senki sem várja, csak én. A városban lenne dolgom, hivatalban. Lejárt ugyanis a személyim, és a mostani gazdám azt mondja, így nem tud regisztrálni. Mondtam neki, hogy ne is regisztráljon, nem vagyok én regisztrálva sehol, meg aztán hamarosan úgyis kitelik az időm. Azt mondta, nála nem, ha csakugyan olyan jó munkaerő vagyok, amilyennek mondanak, mert akkor ő hosszú távon tervez velem. Ez jólesett, ez a hosszú táv. Meg a tervezés. Egy kicsit meg is hatódtam. Én eddig pár hónapot dolgoztam mindenhol, aztán odébbálltam. A legtöbbször magamtól, máskor küldtek. Alkalmi munkás vagyok, így ismer mindenki, alkalmi munkákra fogadnak fel. Én ezt nem bánom, mert megvan a természetem, hogy vágyom az újra. Ez most nehéz lesz, hogy az új gazdám hosszú távra tervez velem. Fűrészüzeme van, nem könnyű munka, de én szeretek fával dolgozni. A fa engedelmes anyag, viszonylag tiszta is, még ha a fűrészpor kaparja is néha a torkomat. Mondja, hogy vegyek maszkot, de én nem veszek, mert utálom. Nem kapok benne levegőt.Várom a buszt. Tizenkét kilométerre van innen a város, ami gyalog nekem meg sem kottyanna, viszont elveszik jó fél napom. Biciklizni nem tudok, ami annak köszönhető, hogy gyerekkoromban nem volt biciklim. Senkinek sem volt a családban, így nekem sem. Gyalog jártam mindenhova. Sokszor hiányzik, mert ez a Rába kanyarulatába szorult öt-hat kis falu, amelyekben munkát vállalok és amelyekben az életem zajlik, kerékpárral percek alatt körbejárható, gyalog viszont órákat vesz igénybe. Jó gyalogló vagyok, de még így is. Van jogosítványom kismotorra, de nincs motorom. Szándékosan, mert én nem bírom ki, hogy ne húzzam meg az üveget napközben is, ha épp a kezem ügyébe akad. Tudja ezt rólam mindenki, mégis alkalmaznak. Berúgni ritkán szoktam, akkor is a magam kárára. Csendben, elvonultan. Aki mások előtt rúg be, az nem élvez az egészből semmit.Egy kicsit bolondnak tartanak, pedig iskolázott vagyok. Kijártam három évet egy kertészeti szakközépben, majd levelezőn a negyediket is, aztán két évet egy agrárfőiskolán, de azt otthagytam. Miközben a legtöbb munkaadómnak még érettségije sincs. Jó, tudom, a tájékozottságnak nem feltétlenül előfeltétele, hogy hány iskolája van az embernek, de én becsültem a tanáraimat. Még ha ellenszenves is volt egyikük-másikuk, akkor is tudtam tanulni tőlük. Az ellenszenv nem lehet akadálya az ismeretszerzésnek.Persze, a magam módján bolond vagyok, tudom én. Sőt, néha még rá is játszom, mert nem szeretném, ha a klasszikus falusi bolond figurájától eltérő maskarát húznának rám. Vagyis azt, ami valójában vagyok. Nem rejtőzködési szándékkal, inkább csak azért, mert nem akarom keserűbbé tenni az életemet, mint amilyen. Az átlagos falusi bolond figura nagyon is megfelel nekem. Egy ideje ugyanis úgy érzem, hogy nem is a valóságban élek. Hogy ami körülvesz, az nem lehet a valóság. A valóság az, amit kitalálok magamnak. Amit építek magam köré – tiszta, rendes otthont, anyagi jólétet, normálisan gondolkodó embereket. Úgy bele tudok feledkezni ebbe, hogy ledermedek, amikor elszáll a pillanat. A valóság pillanata. És visszapottyanok abba a másik valóságba. Abba, amiben élni vagyok kénytelen.Majd a maga helyén elmondom, hogy alakult ez ki, de most a buszra várok. Tíz-húsz perceket szokott késni, de félórákat nem. Talán megáradt a Rába, és le kellett zárni a hidat – nagy esők voltak mostanában, meg az Alpokban is megindult az olvadás. Vagy egyszerűen csak lerobbant, mentesítő meg nincs. Azt mondta a gazdám, kettőre érjek vissza a telepre, mert friss fát hoznak, fel kell vágni, vevő van rá. Ha gyalog megyek, a Zöldfára biztosan nem lesz időm. De még az állomás restijére sem. Pedig ezeket mindig útba ejtem, ha nagy ritkán a városba megyek. Igazából semmi más nem érdekel a városban, csak ez a két hely. Itt vagyok önmagam, ahogy a reklámban mondják. Önfeledt, felejtő.Elindulok gyalog. A nagy reggeli forgalomnak vége, esélyem sincs, hogy bárki is felvegyen. Aki ismer, azért, aki meg nem, azért. Az az igazság, hogy nem vagyok túl jól öltözött. Még akkor sem, ha a városba megyek. Kopott farmer, póló, kinyúlt pulóver. A hajam, legfőképp a munkáim miatt, sokaknak ápolatlannak tűnhet. Annyiban az is, hogy gyakrabban vágathatnám. De a farmerom mellett ez a másik, amit meg akarok őrizni a múltból – ki nem állhatom ezeket a fölnyalt hajú, kakastaréjos jampeceket. Hetente kétszer borotválkozom, de nem azért, hogy macsóarcot villantsak, hanem mert egyszerűen nincs hozzá kedvem. A mindennapos borotválkozást amúgy sem nekem, fűrésztelepi munkaerőnek találták ki: a borotvaszesz magába szívja a fűrészport, csak még jobban szenvedek tőle. Szemüvegem régi, vastag keretes – SZTK-s szemüvegnek mondtuk valamikor. Ráadásul a bal üveg, az orrom tövénél, épp ott, ahol olvasok vele, el van törve. Látok így is, nem érzek rá nagy késztetést, hogy megjavíttassam.Falunk a város irányába a sertésrakodónál ér véget. Ez egy fából ácsolt rámpa, amiről a teherautóra terelik a vágóhídra szánt állatokat. Régebben gyakran vállaltam itt munkát, ma már nem. Nem bírom, ha egy állattal embertelenül bánnak. Ha egy állat csak arra kell, hogy pénzt termeljen. Pedig ebben nőttem fel, ezt csinálta apám, anyám, amikor még velük életem, ezt csináltam én is, amikor csattal fácánt, nyulat fogtam, csúzlival galambot lőttem. Az alapvető fontosságú dolgokat csak akkor utasítja el az ember, amikor már mást tekint alapvető fontosságúnak. Aztán megint mást, és ismét. Mindig lemaradunk a nagy fogadkozásban.Ezután nyílt tér következik, szántók, legelők, itt-ott egy-egy nyáras, összefüggő akácos, hosszan elnyúló erdősáv. Lépdelek a fagytakaróból csak nemrég kiszabadult aszfalton, ha jármű jön, lehúzódom. Friss, tavaszias idő van, ami errefelé mindig szél formájában jelentkezik. Megszaporázom a lépteimet, hogy kettőre visszaérjek. Nem akarok csalódást okozni a gazdámnak. Aki hosszú távon számol velem, én azért mindent megteszek. Gyerünk, az angyalát! Húzzunk bele! Futásnak eredek.De hamar lelassítok. Már napok óta érzem, hogy valami görcsféle kínozza a jobb lábamat, a térdem fölött, hátul. Először húzódásra gyanakodtam, izomgörcsre, ami ahogy jön, úgy el is megy. De ez nem ment el. Nem mindig érzem, de amikor belemarkol, csillagokat látok. Orvosnál nem voltam, nem gondolom, hogy bármit is tudna kezdeni vele, szakrendelésre meg nem szeretnék járni, arra nincs időm. Majd később, ha bedolgoztam magam a fűrésztelepen. Még az is lehet, hogy közben magától elmúlik. Nemegyszer van úgy, hogy a munka kigyúrja az emberből a bajt.A fele távnál sem tartok, mikor le kell ülnöm az árokpartra. Szinte már csak a bal lábamon megyek, a jobbat koloncként húzom magam után. Hangosan káromkodom, itt lehet, nem hallja senki – bár épp a természetet, amit annyira tisztelek, nem szeretném megbántani. Ki küldte rám ezt a bajt, épp most, amikor a fűrésztelepi munkával esélyem nyílna rá, hogy abba a valóságba emelkedjem, amit elképzelek magamnak? Ami való hozzám? Amiben igazán jól érzem magam?Hanyatt fekszem, megpróbálom tornáztatni a lábam, de amikor két kezemmel alája nyúlok és felemelem, mintha egy halott husángot emelnék. Nem hajlik, nem mozdul, nincs benne élet. Jobbra-balra fordítom, masszírozom, ütögetem, semmi. Kinyújtom, hagyom, hátha majd magától.Az eget nézem, alaktalan fehér felhők vágtatnak kelet felé, most épp eltakarják a napot. Nem kell a karórámra néznem ahhoz, hogy megállapítsam, mennyi az idő. Attól félek, a városba sem érek be, nemhogy két órára vissza a fűrésztelepre. Felhívhatnám a gazdát, de nem tudom, mit gondolna rólam. Nem akarom a bizalmát eljátszani, mást kell kitalálnom. Sok embert ismerek, de nem hinném, hogy bárki is autóba ülne, hogy a segítségemre siessen.Föltápászkodom, elindulok újra, húzom a lábamat a betonon. Nem tudom, hogy történt, talán észre sem vettem, de az ellenkező irányba megyek. Vagyis vissza, a falu felé. A fűrészüzembe még odaérhetek, de a hivatalba, majd vissza már biztosan nem. A lábam majd rendbe jön, de ha elveszítem az állást, azzal az álmaim is elszállnak. Hogy valaha is abba a másik valóságba emelkedhetek.Elérkezem a sertésrakodóig, felfekszem a rámpára, kinyúlok, mint egy bemelegítést végző tornász. A jobb lábamat már egyáltalán nem érzem, de a balt is alig. Tömény trágyaszag csapja meg az orromat, de nem zavar – ismerős közeg, nem idegenkedem tőle. Hirtelen álmosság tör rám, talán a fáradtságtól. Nem akarok elaludni, mert ki tudja, mikor ébredek. És főleg mire. De nem tudok parancsolni sem az agyamnak, sem a testemnek – összecsukódik fölöttem a világ.Arra ébredek, hogy valami ágyra vagyok szíjazva, ami robog velem. Egy piros dzsekis ember hajol fölém, mond valamit, amit nem értek. Én is próbálok mondani valamit, ő sem érti. Megpróbálom hangosabban, de én magam is hallom, hogy csak hangtöredékek hagyják el a torkomat. De annyit mégis látok, hogy a piros dzsekis az órájára néz, és mond valamit. Aztán még egyszer, majd felmutatja a hüvelyk- és a mutatóujját, és a szájáról azt olvasom le, hogy: kettő. Visszahanyatlik a fejem, és a mentőautó tetejét bámulom. Zavarodottság helyett valami furcsa nyugalom száll rám, ami nem lehet más, mint a küzdelem feladásának édes terhe. A bukás okozta megbékélésé. Amit annyiszor éreztem már, de soha nem ilyen bensőségesen, mint most, egy mentőautó bársonyos ringatásában.

#betegség #függőség #alkalmi munka #valóság #nyitott mondat #hosszú táv #sorsok #fűrészüzem #gazdám