Littner Zsolt: Az ígéret földje

Nagymama pont olyan diszkréten és észrevétlenül halt meg, ahogy élt. A reggeli nagyviziten gyenge hangon, de érthetően artikulálta a Tanár úr kérdésére, hogy köszönöm, jól vagyok. Aztán kérte a nővéreket, hogy az ebéd miatt ne ébresszék fel. Csak az esti műszakváltáskor fedezték fel, hogy már nem lélegzik.Az apám még aznap éjszakára összehívta a családot, hogy megbeszéljük a dolgokat. Kérdeztük, hogy nem lehetne-e várni még kicsit, olyan friss ez az egész, de az apám nem szeretett várni.Temessük keresztény szertartás szerint, indítványozta apám. A nagymama ugyanis egész életében kereszténynek vallotta magát, de pár évvel ezelőtt előkerült egy születési anyakönyvi kivonat, amelyben a vallás rovatnál az állt, hogy IZR.De hát a Mazsihisz Szeretetkórházában halt meg, akadékoskodott anyám. Szerintem nem érezné jól magát a valódi keresztények mellett.Persze hogy a Szeretetkórházban, mert csak ott tudtam lezsírozni a főorvossal. Máshonnan már rég kidobták volna, és kereshettünk volna valami megfizethetetlen idősotthont. Egyébként meg mi az, hogy valódi keresztény?, fortyant fel apám.Aki zsidónak születik, az örökre úgy marad, szögezte le anyám. Egyébként csak azok a zsidók támadhatnak fel, akik Izrael földjében nyugszanak. Viszont azt mondják, merengett az anyám, hogy akik máshol vannak eltemetve, azoknak a csontjai a feltámadáskor végiggurulnak majd az utakon, hogy az Ígéret földjén feltámadhassanak.Fenét, alagutak készülnek majd, s a halottak a föld alatt sétálnak végig őseik otthona felé, okoskodott apám.Egyik sem tűnik egyszerűnek, gondolkodott el az anyám. Temessük kereszténynek, akkor biztosan feltámad. Ráadásul valószínűleg kevesebbet kérnek a szertartásért.Apám másnap reggel betért a szomszédos görögkatolikus parókiára, és feldúlt arccal tért vissza. Hülye ez a pap, mondta. Méghogy nincs felhatalmazása zsidókat temetni! Az árat már nem is kérdeztem meg.Apám megebédelt, mert az nyugtatóan hatott az idegeire, majd aludt egy fél órát, mert erőt kellett gyűjtenie. Aztán elment a reformátusokhoz és titokzatos arccal tért vissza. Csak annyit mondott, hogy jó fej a tiszteletes.Már együtt volt mindenki a temetőben, amikor egy fehér Suzuki fékezett a murván. Középtermetű férfi szállt ki belőle fekete palástban. Kivette a kalaptartóról a lelkészi barettet, köszöntötte az egybegyűlteket, és rögtön belekezdett: Smá Jiszraél, Adonáj Elohénu, Adonáj echád. Baruch sém kvod malchutó leolám vaed!Aztán azt énekelte, hogy: Jézus a kereszten megváltottál minket, Eltörölted vádló súlyos bűnünket.Bólogattunk és zokogtunk és tépkedtük a ruháinkat. Miután a sírt betemették, a lelkész egy kavicsot helyezett a hant tetejére, mi pedig követtük a példáját.Aztán átvonultunk a közeli kerthelyiségbe, hogy megkóstoljuk a grillezett sonkát, a vendéglő specialitását. A desszert után anyám odahajolt apámhoz, és azt mondta, hogy ügyes voltál, jól beszélt ez a refi tiszteletes, és nem is kért sokat. Apám büszkén vigyorgott, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egyet abból a finom kézműves sörből.

#novella #temetés #nyitott mondat #szatíra #zsidó temetés

Szentpáli Gavallér Zsuzsa: Kenyérmorzsák

– Gyere, dobáljuk meg azt a büdös vénasszonyt! – kiáltott fel Dorci barátnőm, amikor kiértünk a térre. – Már megint galambokat etet.Aznap elmaradt a matekóránk, és mivel már csak egy hét volt hátra a nyári szünetig, a két lyukasóra alatt kilóg­tunk a suliból. Dorci egy ideig a park eldugott zugában kedvenc tornagyakorlatait végezte, egy lábon állt, ide-oda forgott, nem is értettem igazán, hogy mi tetszett neki ezen ennyire, de végül hajlandó volt velem valami harapnivaló után nézni. Egy jó óra múlva aztán túl voltunk a pizzaevésen, Dorci a fagyin is, ideje lett volna visszamenni, de ahogy megszólalt, érdeklődve kaptam fel a fejem.Az öregasszonyt igazából nem ismerte senki. Minden délben megjelent a téren, leült a szökőkút peremére, néha halkan zümmögött valami ismeretlen dallamot. Régi, foltos szoknya volt rajta, nyáron is vastag pamutharisnya, nyakában sál, fején szokatlan formájú kalap. Eleinte csak üldögélt, mindig az emlékművel szemben, arcát csukott szemmel a nap felé tartotta. Aztán leszállt mellé néhány madár, és egykor halványsárga kabátjának zsebéből morzsát szórt eléjük. Egy negyedóra múlva már csapatnyi szárnyas tipegett körülötte. Amikor elfogyott a madáreledel, szokatlan gyorsasággal eltűnt a kis utcák sűrűjében. A madarak pedig még sokáig tipegtek ide-oda a szökőkút mellett, és közben bepiszkolták az egész teret. Az emberek ezért sem szerették a városban, de szóba se állt senkivel, csak némán bólogatott, bárki kérdezte bármiről is.– Ha hozzávágunk néhány kavicsot, nem lesz bátorsága többet idejönni – mondta Dorci, és megmutatta az összegyűjtött köveket.– És ha valaki mást találsz el helyette? Célba dobásból sose voltunk igazán jók.– Hát, azért annyira bénák nem vagyunk, hogy ne találnánk el egy üldögélő banyát, meg néhány beteg madarat.– Rendben – mondtam neki. – Adj nekem is párat.Kezembe nyomott három kavicsot, és lassan közelebb mentünk. Az állatok teljesen elvették az öregasszony figyelmét, mintha még mosolygott is volna azon, ahogy egy fekete fark­tollú fehér és egy szürke galamb a nagyobb kenyérdarabért egymással viaskodott. Dorci eldobta az első kavicsot. A szürkét találta el, a fehér pedig felrepült, csőrében a zsákmánnyal. A következő kő egy verebet kapott el, a harmadik az asszonyt. Ijedten nézett felénk, kezem megállt a levegőben. Az idős nő felállt, mozdulatára felreppentek a madarak, és elkezdtek körülötte repdesni.– Táncoljak nektek? – kiáltotta, majd kecsesen felemelte két karját, lábait összezárta, kifelé fordította, meghajlította térdeit, kiegyenesítette, végül lábujjhegyre emelkedett.Tátott szájjal álltunk, nem tudtuk, hogy mit válaszoljunk neki. Elfordította tekintetét, felsőtestével előredőlt, egyik lábát magasra emelte, a másikon kecsesen tett egy teljes fordulatot, aztán megismételte ugyanazt a másik lábán is.– Ez egy tökéletes piruett volt! – ámult el Dorci. – Hogy csinálta? Már hónapok óta gyakorlom, de ilyen tökéletesen még sohasem sikerült. – Ahogy később kiderült, a nővérével látott egyszer egy műkorcsolyázót, aki a jégen ugyanígy piruettezett, és azóta a fejébe vette, hogy ezt neki is tudnia kell.– Meg akarod tanulni? – kérdezte az öregasszony, és ránk mosolygott. – Gyertek el holnap is, és megmutatom. – Szoknyája szélét fogva pukedlizett, majd elindult a kis utcák felé.Az elkövetkező hetekben minden délben ott voltunk. Dorci hatalmas lelkesedéssel gyakorolt a tér közepén, és rá nem éppen jellemző módon nem érdekelte, hogy hányan bámulják meg közben. Lassan eltelt a nyár is, és augusztus végén egy nap hiába vártunk rá. Egy órát tébláboltunk a szökőkút mellett az étel után keresgélő madarak között. Végül úgy döntöttünk, hogy megkeressük. Sokáig tartott, míg megtaláltuk a házat, ahol lakott.A félig nyitott ajtón keresztül halk nyöszörgést hallottunk. Mire Dorci kihívta a mentőt, az öregasszony már alig lélegzett, de utolsó erejével még a kezembe nyomott egy nagy adag kenyérmorzsát és egy kicsit elmosolyodott.

#novella #tánc #nyitott mondat #előítéletek #galambok

Szilágyi L. József: Igor Igorovics halni készül

Igor Igorovics halni készült. Az élet már nem akart több barázdát szántani a homlokára. Volt már ott elég. Igor Igorovics az ágyában várta a végét, és bosszankodott. Nem az élete folyásán, mert az véleménye szerint nem ment rosszul. Hisz ő lett a falu leggazdagabb embere, a szavára odafigyeltek az emberek, és még a polgármester is előre köszönt neki. Emiatt kár lett volna bosszúsnak lenni. Igor Igorovics inkább amiatt mérgelődött, hogy csak ketten álltak az ágya szélénél.Az egyik Petruska volt, a szolgája, aki ugyan mindent megtett a gazdájáért: nap mint nap takarított, rendben tartotta az ügyeket, etette és ganézta a háziállatokat, sőt az utóbbi hetekben még őt is. De a szemében valahogy mégis azt látta, hogy csak kötelességből van mellette, hogy igazából azt várja, mikor nyuvad már ki, hogy végre elhagyhassa ezt a tetves házat. A másik alak meg a pap volt, akit ő maga ugrasztott ide Petruskával. Persze a pap sem volt közeli ismerőse, alig egyszer-kétszer, ha találkoztak a templomban. A templom valahogy sosem szólította meg Igor Igorovicsot igazán. Nem is nagyon járt oda soha. De azért, amikor a sekrestye felújítására került sor, akkor adakozott rendesen. Persze nem szívjóságból, hanem a megváltásért cserébe. Úgyhogy a papnak már csak ezért is itt kellett lennie, meg a munkahelyi kötelesség miatt. Ő sem számított tehát.Mégis, akkor hol vannak azok, akiken segített? Ha nem is önzetlenül, de igenis segített. Akiknek munkát adott? Bár soha nem fizetett a minimálisnál többet, de csak azért, hogy ne bízzák el magukat az alkalmazottak. Úgyis csak bolondságokra költötték volna el azt a pénzt, akkor meg már jobb helye volt Igor Igorovicsnál. Vagy hol vannak azok, akiknek kölcsönt adott? Akiket így ő maga személyesen húzott ki a pácból. Jó, hát a kamat nem volt kevés, de Igor Igorovicsnak is élnie kellett valamiből. Nehogy már az uzsorásnak kelljen kölcsönkérnie a végén. És hol vannak az asszonyok, akiknek annak idején boldogságot és jólétet ígért? Akiket olykor-olykor még ajándékokkal is meglepett. Még ha az ajándékok nem is kerültek sokba. Jó, hát egyiket sem vette el feleségül, nem volt elég a hozományuk, de attól még hullathattak volna egy-két könnycseppet az ágy lábánál.Aztán végre a homályból előtűnt egy újabb alak. Igor Igorovics elsőre nem nagyon tudta kivenni, ki lehet az. A polgármesterre gondolt, hogy a falu nevében majd megköszöni a sok jócselekedetet, amit életében tett. De nem a polgármester állt ott szótlanul. Akkor biztos a szomszédok jöttek, akik enyhülést hozó levest vagy egyenesen lakomát hozhattak a számára, hogy még az életben utoljára egyen egy jót. De nem a szomszédai jöttek át. Akkor biztosan a falu hivatásos siratóasszonyai azok, hogy kisírják a szemüket miatta. Hogy megénekeljék, hogy még egy jó ember hagyja el ezt a világot. Hogy elmondják, milyen igazságtalan az élet, mert mindig csak a jók mennek el. De nem a siratóasszonyok jajbékoltak a szobában.Igor Igorovics végül már nem tudta, mire gondoljon. Lehet, hogy nem is ember ez, hanem valami földöntúli lény. De az nem árasztott megnyugtató fényt magából, szárnyai sem voltak, így angyal nem lehetett. Talán maga Szent Péter jött érte egyenesen? Megtisztelő lenne, de sem szakállat, sem glóriát nem vélt felfedezni a figurán. Gyanús. Ám szerencsére vöröses bőrszínt sem látott, és szarvak sem ágaskodtak a feje tetején, így a másik oldal képviselőjére sem gyanakodott. Ez valahol meg is nyugtatta. Az hiányzott volna csak, hogy örök időkre a gyehennán melegedjen. Hát ki látott már olyat, hogy egy ilyen nagyszerű ember tűzben vesszen el?De aztán az idegen megszólalt.– Ha akarod, lehetek piros. Vagy növeszthetek szarvakat is, ha neked úgy ismerősebb. De már nem hordom azt az idejétmúlt gúnyát. Jobb szeretek csak így egyszerűen lenni.Igor Igorovics megijedt a hang hallatán, és gyorsan a pap felé pillantott. De az csak mormolt csendesen a könyve felett, észre sem vette a betolakodót. Ahogy Petruska is csak a cipője orrát bámulta, láthatóan unta az eseményeket. Ment volna aludni. Ő sem érzékelte a sötét vendéget.– Távozz tőlem! – szólt végül Igor Igorovics alig hallhatóan, de az alak nem mozdult. Várta, hogy Igor Igorovics feladja. De az ágyban fekvőt nem olyan fából faragták. Nem tűzre való fahasáb volt ő. Tudta, hogy most van az a pillanat az életében, amikor minden erejét összeszedve lépnie kell. Egy szebb és jobb jövő felé. Nagy levegőt vett, és megszólította a látogatót.– Ejsze, no. Rosszul kezdtük. Hát biztos el tetszett téveszteni a házszámot. Itt csak én, Igor Igorovics készülök halni éppen. Nem holmi mihaszna alak, aki lopott, csalt, hazudott, ahol csak tudott. Én maga vagyok a tisztesség. Aki annyi jót tett az életében, hogy szobrot érdemelne a falu főterére. Hogy a temetőben az első helyre kellene majd temetni, mert csak az méltó hozzám. Hát nem tetszik érteni? Nem mehetek magával.Vigye inkább a papot. Igazán nagy dicsőség lenne odalenn, ha egy ilyen szentfazekat vinne magával. Magát sem vette észre, pedig itt áll az orra előtt. Hogy végzi ez a mesterségét, ha fel sem ismeri az ellenségét? Na ugye! Nem?Akkor vigye a Petruskát! Azt pont azért tartom, hogy helyettem csinálja meg a dolgokat. Ő jó gyerek. Vagy mi, pont, hogy rossz. Egy égetnivaló mihaszna! Biztos vagyok benne, hogy elsinkófálja a takarítást! Vigye nyugodtan. Nem fog hiányozni. Majd keresek új szolgát. Nem?És itt elapadtak Igor Igorovics lehetőségei. Nem volt tovább kit ajánlani maga helyett. Elfogytak a szobában lévők. Hisz csak két ember állt az ágy szélénél. Pedig Igor Igorovics halni készült.

#halál #novella #kötelesség #nyitott mondat #bűnök #szolgája #gazdag ember #igor igorovics #jócselekedetek

Tóth Vivien: Ennui csendje

Magas fák között vág át, megtörve az ágakat, vissza sem fordulva rohan előre. A mellkasa egyre jobban szorít, a végtagjai zsibbadnak. Csupán pár óra maradt addig, amíg fel nem jön a nap, és újra el kell rejtőznie. Egy apró bogár rátapad az arcára, vonszolja magával az erdőn keresztül, míg a fák közül kiérve ledobja testéről. Késével felhasítja a legközelebb eső fát, előveszi a zsebében lapuló fiolát, és beletölti az élőlényből csöpögő nedvet. Későbbre jó lesz. Leguggol a tövébe, érzi, ahogy a fáradtság egyre inkább elhatalmasodik rajta. Ahogy lehunyja a szemét, és az orrába kezd beszökni a város bűze és fülébe az elviselhetetlen zaja, megzörren mellette a bokor. Tágra nyílnak a szemei, figyel. Egy őz az, aki meredten bámul vissza rá. Nincs a tekintetében félelem vagy undor, csak kíváncsiság. Ennui hagyja, hogy az állat közelebb menjen hozzá. Az őz félszegen elé botlik. Lehajtja a fejét, megengedi, hogy a férfi tenyerével végigsimítson a pofáján. Kedves szemével biztatja, még nem kell véget érnie a pillanatnak. Az állat bundája kissé koszos, de jó puha. Ennui elfelejti, hogy mi elől rohant egészen idáig. Helyet kínál maga mellett. Egymásnak támaszkodva alszanak el.A Deák tér a felkelő napban sokkal lehangolóbb, mint amikor az este nevetve rohant át rajta, miközben hangosan kiabálta a nevét. A metró lejáratánál még mindig ott ül az a hajléktalan, akivel osztozott egy fél keserűn. Úgy döntött, hogy inkább földalattival megy haza, már így is túlfeszítette a húrt. Ahogy egyre jobban bekebelezte az aluljáró, annál jobban érezte, hogy nem akar hazamenni. Az újpesti albérletben megállt az idő. Ahogy kilépett az ajtón, a felesége megdermedt a mozdulatban, a mosogatóban a koszos edényeket nem ette tovább a penész, és a kutya is ugyan­azon a helyen feküdt tovább, ahol hagyta. De amint ajtót nyitott, az egész mintha arra várt volna, hogy robbanhasson. Mintha minden az ő hibája lett volna, hogy nem tanultak meg nélküle funkcionálni. A felesége üvöltött, ami még jobban elidegenítette tőle. Csak egy csendes zugra vágyott, mondjuk a közös ágyuk szélére, ahova befészkelve magukat elbújhatnak a világ zaja elől.Ennui a következő este is felkerekedett, hogy birtokba vegye az erdőt. Egyre csak az őzet kereste. Minden lépését úgy számította ki, hogy bármikor egymásba futhassanak. Miután megmetszett egy fát, és jólesően elnyújtózott a nedvétől, már tudta, hogy ő is ott van. Az őz nem hezitált, rögtön mellészegődött. Együtt sétáltak tovább. Ennui elővette a kését, hogy újabb fákat gyilkoljon meg, mire az őz gyengéden a tenyeréhez nyomta az orrát.A férfi meghökkent, de hallgatott az állatra. Belemélyesztette kezét a bundájába, erősen fogta. Az őz ennek örült. Útjuk végén újra a tegnapi tisztásnál lyukadtak ki. Szavak nélkül megértették egymást. Az őz mellett még a nap sugarai sem voltak félelmetesek.Elaludt a metrón, a Stadionoknál tér magához. Úgy dönt, hogy hazasétál, kiszellőzteti a fejét. Ahogy a Hungária körúton elhúz mellette egy troli, és eszébe jut, hogy haza kell szólnia, a zsebébe dugja a kezét, amit üresen talál. Nézi a másik hármat, egyet elöl, kettőt hátul, de nem leli egyikben sem a telefonját. Pánik fogja el, rohanna vissza a metróhoz, hogy hátha még ott találja a kocsma előtt az utcán, vagy a bárpultban, vagy a mosdóban, ahol utoljára látta, amikor elfogadta a sütőporra emlékeztető valamit. De tudja, hogy hiába, ellopták. Mérhetetlen düh hatalmasodik el rajta, a zebrán a lámpa nem akar zöldre váltani. Számot kell adnia, leltárba kell vennie az életét, amint átlépi az otthonnak csúfolt börtönt. A lámpa zöldre vált, és ő nem mozdul.Ennui egyre több időt tölt az állattal. Megfeledkezik a fákról, a figyelmét teljesen az őz köti le. Egymásból táplálkoznak, csendesen. A napot a hold váltja, a holdat a nap. Az egyik éjszaka az őz beteg lesz, kénytelenek lassítani. Ennui leveleket gyűjt, gyógyítja az állatot, a tenyeréből itatja. Végül egy árnyékos bozótosba tévednek, ahol az őz végre lepihenhet. Ennui érzi a tagjaiban, hogy még tudna menni, de nem hagyhatja magára a barátját. Elnézi, ahogy az állat nyugodtan lépked az álom szigetén, ahova ő most nem követheti. Ágakból figurákat farag, egy egész családot, majd mikor elkészült, egy házat falakkal és széles ablakokkal. Mikor feláll, hogy kinyújtóztassa lábát, már tudja, hogy el fog indulni.A felesége alszik, amikor hazaér. Szorosan a falhoz húzódik, a kutya a sarokban pihen égnek álló lábakkal. Lemossa magáról az éjszakát, friss alsóneműt húz. Fogmosás közben veszi észre, hogy a szemöldöke felett van egy seb. Megkapargatja, mire friss vér önti el a szőrszálakat. Aztán csak áll az előszobában. Nézi a fehér falakat, az unalmas növényt, ami körbefutja a tükör szélét, a mosolygós arcokat, amik visszanéznek rá a fényképeken. Erre vágyott. A csendre, arra, hogy egyedül legyen, miközben mindenki karnyújtásnyira van tőle, ha mégis szüksége lenne rájuk. Mégsem érti, hogy miért nem múlik a harag, hogy tudta Újpestig cipelni? Megakad a tekintete a nőn, azon az idegen valakin, aki minden kibékülésnél megígéri neki, hogy türelmesebb lesz vele, de nem lesz. Aki minden kimondott szitokszó után a saját szájára csap, és magát hibáztatja, hogy egyáltalán eszébe juthatott hasonló. Nem rá haragszik. De valakit találnia kell, akire lehet. Mert az nem lehet, hogy ezt egyedül cipelje. Felemeli a takarót, és bebújik mellé. Kapaszkodik belé, megrázza, amikor a nő egyre szorosabban a falhoz simul. Kérlek, ne, súgja. Az őz dobbant egyet az előszobában, és eltűnik.Az erdő árnya biztonságot ad, ott nem kell hazudni senkinek.

#novella #nyitott mondat #állatbarát #kettős minőség #városi zaj #sorsok

Zámbó Tamás: Soha már

Lacikám, haza kellene jönnöd, mondja Zsófi mama, megint ugyanaz van Orsikával, mint a múlt héten. Hiába igyekszik nyugalmat erőltetni a hangjára, a telefonon is kihallom belőle a kétségbeesést. Már egy órája sír a kisdrágám, nem tudjuk Balázzsal megvigasztalni. Egy-két percre abbahagyja, aztán újra csak rátör.Most is azt mondja, hogy látott valakit a kertben, kérdezem. Igen, úgy, mint a múltkor, és csak azt ismételgeti, hogy ott, ott, valaki… csak ennyit, hiába kérdezgetjük, hogy mégis mi történt, kitől vagy mitől rettent így meg. Most láttam az elejétől: a nappaliban társasoztak Balázzsal, én meg éppen teríteni kezdtem a vacsorához, amikor hirtelen, se szó, se beszéd, abbahagyta a játékot, majd mintha meg lenne babonázva, felállt, lassú léptekkel odament a teraszajtóhoz. Megmerevedve bámult kifele, aztán hátrébb lépett, a karjával arra mutatott, és elkezdett fuldokolva zokogni. Oda­siettem én is és Balázs is, bámultunk ki mi is, de a kivilágított kis fenyőn kívül nem láttunk semmit, nem volt ott senki sem.És most hol vagytok, mama? Csak egy kis időt akarok nyerni, míg eldöntöm, hogy is legyen. Holnapután be kell adnunk egy pályázati anyagot, két napja reggeltől estig azon gályázunk a srácokkal, nagyon kellene még néhány óra. Hol lennének, hát otthon! Szemét dolog december 22-ére kiírni egy határidőt!Fölhoztam a szobájába, válaszolja, próbáljuk mindenfélével elterelni a figyelmét, de nem kell neki semmi, sem a kedvenc meséi, még a diavetítés se. Pedig Balázska nagyon aranyosan rögtön elővette a vetítőt és a filmeket, és egyébként is mindenben segít. Orsika egyelőre vigasztalhatatlan, és néha azt kiabálja, hogy apát akarom.Azonnal indulok, ha valami van, hívj! Nincs itt min meditálni, majd éjszaka otthon befejezem, ami elmarad. Sietnék, de ilyenkor, a karácsony előtti utolsó napokban még rengetegen próbálják lázasan beszerezni az utolsó ajándékokat, araszolás lesz még kifele, gondolom.A múlt héten ugyanez már megtörtént Orsival, csak akkor nem láttuk, hogyan kezdődött. Én a dolgozóban a pályázat költségvetését számolgattam, anyósom a barátnőjével trécselt a szobájából, Balázs fönn gépezett, Orsika a fürdés előtt a Bing nyuszi meséit nézte a tévén, amikor egyszer csak a hisztérikus sírására kaptam fel a fejem. Rohantam a nappaliba, anyósom is hamar odaért, azt láttuk, hogy Orsi a teraszajtótól egy lépésre állva mutat kifele, és az egész teste remeg. A kérdéseinkre azt ismételgette: ott valaki, kinn, valaki… közben fuldokolva kapkodva a levegőt. Mi nem láttunk semmit, de azért kimentem, és egy lámpával alaposan körbejártam a hátsó udvart, amit magas, tömör kerítés zár le minden oldalról. Semmiféle nyomát nem láttam annak, hogy bárki vagy bármi járt volna ott. Majd egy óráig eltartott, amig sikerült annyira megnyugtatni, de az is lehet, hogy csak úgy kimerült már, hogy végre elaludt.Édes kicsikém… ez még mindig attól van, törölgette a könnyeit utána anyósom, de hát hogyan is tudná ezt feldolgozni… Nórikám, Nórikám… egy ilyen kicsi gyerek ezt a szörnyűséget. Nekem sem megy, sírta bele a zsebkendőjébe.Nincs egy éve, hogy Nóri, a feleségem éppen Zsófi mamához autózott Oroszlányba, a családi házuk eladási szerződését kellett volna aláírnia, amikor frontálisan telibe kapta egy szabálytalanul előző barom. Nóra azonnal meghalt, az a szemét, akiről kiderült, hogy ittasan vezetett, kicsivel később, a műtőben. Épp csak elmúlt harminchat az én Nórim, egy gyönyörű, életvidám nő, még mindig úgy izzott közöttünk a szerelem, mint amikor egyetemistaként egymásba gabalyodtunk a Fonóban, ahová táncházba jártunk. És akkor egyetlen pillanat… elvesztettem őt, és úgy éreztem, mindent. Ott maradtam magamra a tízéves fiammal meg az öt és fél éves lányommal.Miközben Orsit nyugtatgattuk, néhány elképesztő dolgot mondott még. Amint elaludt, azonnal Andit hívtam. Együtt jártak Nórival pszichológia szakra, és elválaszthatatlan barátnők voltak. Ő ráadásul gyerekekre specializálódott. Pár perc múlva átjött, mert az élet úgy hozta – ebben azért Nórival játszottunk némi szerepet –, hogy a barátom és azóta cégtársam, Marci felesége lett, most meg a szomszédban laknak, ugyanis együtt határoztuk el pár éve, hogy itt építkezünk. Zaklatottan elhadartam neki a történteket, pedig folyamatosan csitított, hogy lassan. Csak akkor kérdezett, amikor végeztem. Szóval egy nagy fekete madarat látott, ami az egyik szárnyát úgy mozgatta, mintha integetne, és hirtelen anyaarca lett, majd elrepült? Így, ahogy mondtam. Sokkolt vele, Andi: anyaarca. De erre nem akartam reagálni, vagy kellett volna?Jól tetted, hogy nem vontad ezt kétségbe, Laci, mondta, megsimítva a karomat. Ez normális. Egy ennyi idős gyerek még nem képes teljesen elkülöníteni a valóságot a képzeletétől, az álmaitól. Gyakrabban gondolhat az anyjára, mint ahogy mondja, vagy ahogyan érzékelitek. Ekkora trauma után semmi rendkívüli nincsen abban, ha időnként a képzelgéseit valóságnak érzi, vagy kombinálja azokat. Nem telt még el annyi idő, hogy indokolt lenne ezzel komolyabban foglalkoznunk. El fog múlni, ez a tapasztalatom.Nem is olyan vészes a forgalom. Mikor hazaérek, Orsi még nem alszik, de már nem is sír. Zsófi mama mesél neki, a szeme félárbócon, ám amint meglát, felélénkül, a nyakamba ugrik, és azt kéri, hadd aludjon velem. Tudom, hogy nemcsak az én közelségem kell neki, hanem imádja az anyja párnájába fúrni a fejét. Amikor pár hónapja volt végre erőm kimosni, rápisszentettem Nóri parfümjéből. Azt hiszem, most erre az illatra vágyik. Én is az orromhoz szorítom néha.Zsófi mama még benéz, megpuszilgatja Orsit, én meg az ő kezére nyomok egy hálás csókot. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle. Az anyjuk halálát sem mertem rögtön elmondani a gyerekeknek, átvittem őket Marcihoz és Andihoz az első éjszakára, nekik is két hasonló korú gyerekük van. Zsófi mama másnap kora délelőtt már megjelent két bőrönddel. Négy éve, mikor özvegyen maradt, megbeszéltük, hogy ha befejezi a tanítást, odaköltözik hozzánk, egy önálló kis lakrészbe. Tavaly nyugdíjaztatta is magát, csak a nyolcadikos osztályát szerette volna még végigvinni… hát, most ennél fontosabb dolgom lett, mondta sírva. Órákig csak ültünk a nappaliban, bámultunk magunk elé, hol ő zokogott fel, hol én bőgtem el magam. Aztán délután hirtelen abbahagyta, tanár nénis szigorúsággal rám nézett, haza kell hoznod a gyerekeket, muszáj nekik megtudniuk!Kilép a szobából, hallom Balázs csoszogását, félálomban befekszik a húga mellé, pár pillanat múlva már hortyog. Orsi felül, és suttogva kérdezi. Az igaz, apa, hogy akik ott fenn vannak, azok látnak bennünket? Zsófi mami ezt mondja. Persze, kicsim, felelem. Bár engem nem neveltek hívőnek, de tudom, így könnyebb neki. Talán nekem is az lenne, ha hinnék benne. És ha ők látnak minket, mi miért ne láthatnánk őket? Látjuk, Orsikám, az emlékeinkben itt vannak, suttogom én is. Néhány mély levegőt kell vennem. Akkor ők miért ne jöhetnének vissza? – folytatja a kérdezést. Mit lehet erre válaszolni? Mert… visszafele nem lehet, Orsikám. Nem elégíti ki a magyarázat. Akkor anya sem jön vissza soha? Onnan nem, Orsikám, magamhoz ölelem, sajnos soha már. Akkor is láttam! – jön a durcás válasz, és a párnájára fordul. Hamarosan hallom az egyenletes szuszogását.Fölkelek, átmegyek az íróasztalomhoz dolgozni. Látom, hogy sűrűn szállingózik a hó. Istenem, csak megmaradna karácsonyig! Bekapcsolom a gépem, a fiúk már beírták a hiányzó számokat. Azért ellenőrzöm, nekem kell véglegesíteni. Mikor végzek, bágyadtan nézek ki a kertre. Már nem esik, de fehér lepel borít mindent. Az égőkkel kivilágított fenyőnk körül egy nagy fekete madár tipeg peckesen. Elhúzom a függönyt: de hát ez nem varjú! Erre fölröppen, az ablak felé tart, mintha a párkányra akarna szállni. De nem, már majdnem eléri… fél méterre sincs, felém fordítja a fejét… az arcát… nem… ez nem lehet… aztán elegáns szárnybillentéssel a domboldal felé veszi az irányt.Kirohanok, papucsban, ingben. A fa körül semmi nyom a hóban.

#gyász #novella #nyitott mondat #misztikus események #fekete madár

Mái Attila: Az aszimmetrikus arcú lány

H. hajnalban kel, kávé, cigi, fogmosás. Öltözködés közben azon gondolkodik, ma hogyan oldja meg, milyen nehézségekbe fog ütközni, például hányszor próbálják majd felpofozni. Nem ő választotta ezt a feladatot, eszébe sem jutna hasonló. Bármikor abbahagyhatná, kiszállhatna, valami mégis arra készteti, hogy folytassa. Mindenesetre bármennyire fárasztó és lélekölő, mindennap nekiveselkedik, pedig nem ellenőrzi senki sem. Furcsa munka ez, mert leginkább munkának nevezhető, kifejezetten nehéz munkának, bár pénzt nem kap érte.Van ez az aszimmetrikus arcú lány, aki, ha letakarja az arca bal felét, és csak az arca jobb oldala látszik, akkor csábító, édes, mégis finom és elegáns nő néz vele szembe. Ha az arca jobb felét takarja le, akkor pedig egy neurotikus, bizonytalan, csalódott és szomorú nő. Janus, a kétarcú isten jut eszébe a lányról. Talán ezért is vállalta ezt a roppant megterhelő feladatot, ami munka. Ahogy már mondtam, H. mindennap hajnalban kel, kávé, cigi, fogmosás, gyorsan felöltözik, semmi flanc, melegítőnadrág, sportcipő, kapucnis felső, bomberdzseki, és rohan át a szomszédos utcába, ahol az aszimmetrikus arcú lány lakik. A lány korán indul munkába, egy közeli állatvédő-alapítványnál dolgozik, elsősorban adminisztratív feladatokat lát el, de az állatorvosi egyetem első öt szemeszterén tanultakat sikerrel alkalmazza, ha elhanyagolt, sérült, utcára kidobott házi kedvenceket kell sürgősen ellátnia.Ma az adóhatóságtól kapott egyenlegközlő levelet teszi H. a belső zsebébe, a szokásos optimizmussal, hátha még jó lesz valamire. Átrohan a hajnali utcán, öt perccel korábban érkezik a ház elé, mint ahogy az aszimmetrikus arcú lány indul otthonról. A konyhában világos van, a lány éppen a kávéscsészéjét mosogatja el. H. áll a járdán a hidegben a kandeláber alatt, egy cigi még belefér, gépiesen szívja, megkönnyebbülve fújja ki az utolsó slukkot, ránéz az órájára. Tizenhét másodperc múlva a konyhában már nem világít a lámpa, hamarosan nyílik a bejárati ajtó, kilép az aszimmetrikus arcú lány, neki ezzel elkezdődik a munkaideje, elkezdődik mindaz, amiért idejött.A feladat ott visszhangzik a fejében, ráadásul a lány vékony, esengő hangján, aki azt kéri tőle, hogy tartsa üresen az utcákat a számára. Igen, ez a feladata, üresen tartani az utcákat, amíg a lány beér a munkahelyére. Huszonhárom perc odafelé, huszonkilenc hazafelé. Hazafelé azért tart hat perccel tovább, mert az aszimmetrikus arcú lány megáll egy kétemeletes, sötétbordó társasház előtt, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. H. megszámolta, minden alkalommal száznyolcszor billeg jobbra és száznyolcszor balra, utána elővesz a táskájából egy rózsaszín francia borítékot, a szívéhez szorítja, majd bedobja a legalsó postaládába.A feladat első hallásra egyszerűnek tűnik, pedig roppant összetett, átlag feletti problémamegoldó képességet kíván, hatalmas adag türelmet és egy megvilágosodott buddhista szerzetes idegrendszerét. Kilép az aszimmetrikus arcú lány a házból, kulcsra zárja az ajtót, elindul jobbra a tér irányába. Öt másodperc, vagyis nyolc és fél méter múlva máris találkozna az első emberrel, pontosabban az újságkihordó fiúval, aki építésznek tanul, kedd és csütörtök este pedig online nyelvórákat vesz, ugyanis szerelmes. A barátnője olasz származású, örökbe fogadták a nevelőszülei, akik gazdag régiségkereskedők, és sokkal jobb partit szántak a nevelt lányuknak, mint az újságkihordó fiú. De az olasz lány szereti a fiút, rajong érte, mert gyönyörűen mondja, hogy bellissimo, több reneszánsz verset ismer, mint a nevelőapja, jobb rizottót főz, mint a nevelőanyja, figyelmes, ugyanakkor szenvedélyes az ágyban, ráadásul vele képzeli el a jövőjét. Kora hajnalban kel a fiú, hogy a város másik felében kihordja a reklámújságokat, mielőtt bemegy az egyetemre, hétvégenként pincérkedik egy eltúlzott szilikon testrészekkel zsúfolt szórakozóhelyen. Saját lakásra gyűjtök, családi fészekre kettőnknek, casa per entrambi, mondja esténként fáradtan az újságkihordó fiú az olasz lánynak. Hozzáteszem, H. egész könnyen megússza a mai találkozásukat, szemszárazságra hivatkozva megkéri, menjen át vele a túloldalra a kandeláber alá, és segítsen elolvasni a pislákoló lámpa fényében, hogy milyen levelet küldött neki az adóhatóság. Az újságkihordó fiú készségesen felolvassa a levél tartalmát, az egyenleg összegét, kissé megemelve a hangerejét, kétszer is hangsúlyozza. Ezalatt az aszimmetrikus arcú lány a túloldalon halad szépen tovább a munkahelyére.H. kezet fog búcsúzásként az újságkihordó fiúval, megköszöni a segítséget, majd az aszimmetrikus arcú lány után rohan, továbbra is a túloldalon maradva. Mikor utoléri, átlósan átfut az úttesten, fel a járdára, közben azon gondolkodik, hogyan szerelje le a terepjárójából kikecmergő, meglehetősen túlsúlyos, nyugdíjba vonult pankrátornőt. A pankrátornő múlt hónapban temette el az anyját, azt mondja, azóta a vércukorszintje stabilizálódott, fogyott hat kilót, ami ránézésre egyelőre nem különösebben látszik. A pankrációt a diabétesz miatt kellett abbahagynia, pedig várt még rá két bajnoki meccs, meglehetősen zsíros apanázzsal. De sajnos zsibbad a lába, bizsereg a karja, ami néha áramütésszerűen következik be, ilyenkor megbillen az egyensúlya, de az is előfordult már, hogy emelésnél kiesett a kezéből az ellenfele, akinek emiatt eltört a kulcscsontja. H. odaugrik az autóhoz, segít kiszállni az expankrátornőnek, a könyökénél fogva emeli a súlyos testet, miközben a nő mosolyogva köszönetet rebeg, acetonszag lengi körül őket. H. ma különösen szerencsés, a nő közvetlenül a házuk előtt parkolt le, már nyitja is neki a kaput, udvariasan betessékeli a lépcsőházba, átveszi tőle a kitömött bevásárlószatyrokat, rögtön nyomja a hívógombot a liften. Közben megtudja, hogy a nyugdíjazott pankrátornő tegnap orvosnál volt, elmeséli, hogy a veséje rakoncátlankodik, több vizet kell innia az orvos javaslatára, és fogynia legalább tizenöt kilót. Hát ilyen kövér vagyok én, kérdezi a nő, H. csóválja a fejét, azt hazudja, szerinte öt kilót bőven elég lenne leadni. Mielőtt becsukódik a liftajtó, H. gyorsan benyújtja a nyugdíjas pankrátornőnek a nehéz szatyrokat, aki azokat a feje felett lóbálva, integetve búcsúzik el tőle.H. rohan vissza az utcára, az aszimmetrikus arcú lány már elhaladt a ház előtt, kiront a kapun, jobbra néz, nagyjából tizenhét méter hátrányt kell behoznia. Mielőtt utoléri a lányt, fejére húzza a kapucniját, elfordítja az arcát, amikor megelőzi őt, majd rohanni kezd, várja a következő feladat. Észreveszi a sarkon beforduló írót, felismeri a kalapjáról és a mellette sétáló fekete puliról. Néhány pillanatra megtorpan, az íróval eddig mindig akkor találkozott, amikor már hazafelé tartott, miután az aszimmetrikus arcú lány megérkezett a munkahelyére. Valamiért korábban hozta le a kutyát sétálni, villan át H. agyán. Lehúzza a fejéről a kapucnit. Az íróról semmit sem tud, soha nem beszéltek, eddig csak köszönésképpen biccentettek egymás felé, tulajdonképpen az sem biztos, hogy író, gondolja, és gyorsabban kezd futni. Már csak három lépés választja el őket, amikor H. hangosan köszön, közelebb megy, kezet nyújtva bemutatkozik, lihegve megkérdezi, megsimogathatja-e a kutyát, nem, válaszolja a kalapos férfi, H. zavartan mosolyog. Ácsorognak a járdán, H. háttal áll a feléjük tartó aszimmetrikus arcú lánynak, érzi, ahogy közeleg, gyorsan fogy az ideje, azonnal cselekednie kell. Maga író, kérdezi a kalapos férfitól, aki nem válaszol, csak néz rá gyanakodva. Honnan tudja, honnan ilyen jól értesült, ki a fene küldte magát, kérdez vissza dühösen. H. annyit válaszol, csak megérzés volt, ne haragudjon, uram. Valaha író voltam, igazán jó író, ordítja a kalapos férfi, de már nincs mit mondanom, kifogytam a szavakból, a legtöbbet már el is felejtettem, vén, húgyagyú lettem, de mi köze van magának ehhez, takarodjon az utamból, kiáltja, majd nagyot ránt a pórázon, a puli felnyüszít, átsietnek a túloldalra. Bocsánat, kiáltja utánuk H. majd hátranéz, az aszimmetrikus arcú lány csak pár lépésre jár, H. gyorsan megfordul, megkönnyebbülve rohanni kezd.H. a hátralévő szakaszon már csak egyszerűbb feladatokkal találja magát szemben. Könnyedén rávesz egy babakocsival kocogó fiatal nőt, hogy fusson inkább a túloldalon, ott kevesebb a kutyagumi, egyébként is épp most veszett össze egy felelőtlen ebtulajdonossal, szívesen átkíséri az úttesten, ha gondolja. A fiatal nő megigazítja a copfját, hagy néhány másodpercnyi időt, hogy H. megcsodálhassa karcsú nyakát, miközben átmennek a túloldalra. Panaszkodik, mennyire szánalmas a környék, nincsenek szórakozóhelyek, pedig az anyja hétvégenként elviszi magával a gyereket, mert imád unokázni, ő pedig otthon unatkozik. Nem ismer valami izgalmas helyet, kérdezi, H. nemmel válaszol, és siet tovább, mert még át kell csalogatnia a túloldalra azt a Balbo-szakállas aranyifjút, aki kizárólag fotómodell lányokkal barátkozik, mert a szülei egyre jobban gyanakszanak a szexuális orientációját illetően, azt a teológiatanárt, aki nem tud szabadulni a gondolattól, amit egy kirakatban olvasott, miszerint az elkövetett hibáinknak idővel nemcsak súlya van, hanem árnyéka is, illetve azt a szőkített hajú amerikai festőművésznőt, aki évek óta tudja, hogy a csalódás az álmodozó adója, mégis attól lelkesedik a leginkább, amit még nem kapott meg.Ezzel a reggeli műszak véget ért, H. elégedetten tart hazafelé, tapogatva keresgéli a cigarettát a zsebeiben, rágyújt, sorra tűnnek fel agyában a műszak alatt látott arcok. Amikor gondolatban az íróhoz ér, meglátja a túloldalon, de már nincs vele a puli, áll a zebra előtt, hangosan füttyent, leint egy taxit. Mielőtt beszáll, leveszi a kalapját, a melléhez szorítja, pontosan ugyanúgy, ahogy a Janus-arcú lány a rózsaszín francia borítékot, amikor megáll fél hat után négy perccel a sötétbordó társasház előtt.

#krimi #párkapcsolat #szerelem #novella #nyitott mondat

Az alkotás gátlástalan folyamat

Péntek délután volt, amikor a Feneketlen-tó mellett elsétálva megérkeztem a Kornél kávézóba, ahol felolvasóestet tartottak. Ha benyitsz a kis galéria-kávézóba, azonnal megcsiklandozza az orrcimpáidat a finom kávé illata. Igen, a Kornélban van egy nagyon csábító, megmagyarázhatatlan finomság, amitől azonnal jól érzed magad. A két kis helyiséggel rendelkező kávézó belső szobájában telt ház volt, és Kertész Zsuzsa épp felolvasott egy novellát, amikor megérkeztem. Hangja visszarepített a gyermekkoromba. Otthon vagyok, gondoltam.

#irodalom #novella #könyvbemutató #e-könyv #napi visszhang #sári edina