Takács-Csomai Zsófia: Savanyú cukorka

Minden bizonnyal rossz ember vagyok, mivel végtelenül boldoggá tesz, ha valaki más pórul jár. Minél nagyobb balszerencse éri őt, nekem annál jobb lesz a kedvem. A minap is nevetve olvastam a nyugdíjas néniről szóló cikket, aki húszmillió forintot utalt át a magukat banki alkalmazottnak kiadó csalók folyószámlájára. Vagy vegyük például az azt megelőző alkalmat, amikor a pékségben, sorban állás közben az előttem lévő megbotlott valamiben, és kávéját magára öntve elesett. Egész nap mosolyt csalt az arcomra, amikor felidéztem magamban az esetet. Észrevettem, hogy a férjem nem osztozik feltétlen az örömömben. Születésnapomra egy könyvvel lepett meg, mivel tudja, hogy szeretek olvasni. Lelkendezve bontottam ki az ajándékot, mert közben arra gondoltam, hogy biztosan megint melléfogott, és egy újabb hasznavehetetlen könyvre esett a választása. Nem lőttem teljesen mellé, a könyv ugyanis az együttérzésre való képességet taglalta, hogy milyen fontos a másik helyébe képzelnünk magunkat, hiszen akkor megérthetjük az ő motivációit. Motivá­cióit? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet. – Igen, hogy mi is lehet a másik fél szándéka. Lehet, hogy a szomszédodnak csak rossz napja volt, amikor elküldte azt a sértő SMS-t, és valójában nem utál téged, érted? – magyarázta elgyötört arccal a férjem. Persze hogy nem értettem, de mit felelhettem volna neki? Később, amikor kimentem egyet levegőzni az utcára, a könyvet a legközelebbi kukába hajítottam. Fel-felbuggyant belőlem a nevetés, ahogy elképzeltem, hogy majd egy hajléktalan veszi kézbe a könyvet, és azon fog tűnődni, miközben lapozgatja, hogy ő maga mire ment azzal, hogy egész életében empatikus volt. Végül nem úgy lett, ahogy hittem, mert a férjem másnap reggel, munkába menet észrevette a szemetes mellé hajított könyvet. Mikor hazaért, remegő hangon vont kérdőre, és a mosolyom kiborította. Azt mondta, hogy ő már nem tud szeretni valakit, aki csak akkor boldog igazán, amikor mások szenvednek. Odaléptem hozzá, és letöröltem a könnyeit. Azt feleltem neki, hogy ez igazán nem olyan nehéz dolog, és arra biztattam, hogy vallja be nyugodtan, hogy ő is érzett némi elégtételt, amikor múlt héten őhelyette azt a másik férfit ütötte el az autó. Elborzadva húzódott el tőlem, bement a hálószobánkba, egy sporttáskába pakolta a holmiját, és otthagyott. Az ajtóból visszanézve megjegyezte, hogy enyém lehet minden, mert ő semmire sem tart igényt a házasságunkból. Miután becsukta maga mögött az ajtót, bevallom, rövid időre elszontyolodtam, de aztán eszembe jutott, hogy mennyire jól jártam, és ő mennyire melléfogott. Elmélázva léptem a konyhapulthoz, ahol megtaláltam az utolsó szem savanyú cukrot, amit tegnap vásároltam. Gyerekkorom óta imádtam azt a hihetetlenül savanyú ízt. Most azonban mohó voltam, és figyelmetlen. A cukorka a torkomon akadt, hiába köhögtem és csapkodtam a mellkasomat, sehogy sem mozdult el a helyéről. Folyt rólam a víz, és könnybe lábadt a szemem. Megkapaszkodtam a konyhapultban, és emlékszem, az volt életem utolsó gondolata, hogy tulajdonképpen a halálom volt a legnevetségesebb.

#halálos baleset #nyitott mondat #irónia #gúny #savanyú cukor

Pollágh Péter: Mi a párkapcsolat?

„I am a textbook overthinker” Kevin Malone

#párkapcsolat #szerelem #valentin-nap #nyitott mondat #irónia

Erdős Virág: Kalocsa (részlet)

Egy fiatal lány Kalocsáról szerencsét próbál a Budapest nevű bolygón. Mese ez, vagy valóság? Erdős Virág abszurd, groteszk, vicces és szívszorító jelenetek soraként elmesélt történetében mindkét lehetőség egyszerre adott. A regény február 20-án jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában.

#sci-fi #regény #kalocsa #nyitott mondat #irónia

Spányik Miklós: Valós világ

Margit nénit a minap beszavazták a nyugdíjasvillába. Gyorsan megkereste az otthonkáját, kiválasztott mellé egy hófehér kötényt, és a jó meleg papucsáról se feledkezett meg. A pipereholmik közé helyezte a tartalék műfogsorát, és végül a gyógyszereivel együtt bőröndbe rakta. Aztán elsántikált a bejárat felé. Az út mentén barátnői, ismerősei, valamint több kórház állománya integetett neki. Odabent tovább folytatódott az ünneplés, sorstársai öleléséből alig tudott kiszabadulni. Ám Margit néni tisztában volt azzal, hogy itt bizony kemény küzdelemre számíthat. Hiszen a győztesnek azonnal megemelik a nyugdíját, kap egy kéthetes beutalót Hévízre, és pluszként ingyen választhat magának gyógyászati segédeszközt. Ezután megmutatták neki, hogy hol fogja tölteni az elkövetkezendő heteket. Később körbevették, kóstolgatták, hogy mégis milyen taktikát kéne kidolgozni vele szemben. Ezalatt Margit néni elámulva nézte a hatalmas előteret, a minden igényt kielégítő amerikai konyhát, és a terebélyes bőrkanapét is kipróbálta. Ám a feszületet és a rózsafüzért nem fedezte fel sehol. Egy lakó felvilágosította, hogy a hiányzó tárgyak a titokszobában lógnak a falon. Azt is hozzátette, hogy vasárnaponként jön egy pap, így a szentmise és a gyónás is biztosítva van. Az orvosi ellátást pedig egy szuper magánklinika vállalta. Margit néni örömében perdült egyet, aztán bekéredzkedett egy éppen traccsoló csapatba. Érdeklődve hallgatta a társaság véleményét a világról, még a sűrűn előforduló nyögések sem zavarták. Nemsokára barátnője is akadt, egy vele egykorú hölgy személyében. Aki elmondta, hogy régóta özvegy, mert az ura halálra itta magát, és egyébként már hosszú ideje őt sem kímélik az átkozott nyavalyák. Arra is kitért, hogy kire kell ügyelni a villában. Mert sajnos van olyan lakótárs, akinek nincs jobb dolga, mint lopkodni a gyógyszereket az éjjeliszekrényekről. Aztán üzletel vele. És mindennek a tetejébe súlyos rövidlátónak is vallja magát, hogy büntetlenül nézelődhessen a zuhanyzó közelében. Margit néni mindezt rögzítette az agyában, és megfogadta, hogy az apróságokra is fokozottan ügyel majd. És másnap reggel már egy újabb csodával szembesülhetett. Kinyílt a raktárajtó, és a lakók kedvükre választhattak a polcokon roskadozó finomságok közül. Sonkát, kolbászt és isteni libamájat vihettek be magukkal a villába. A nemes borokról és a pezsgőről nem is beszélve. Ebből adó­dóan vizet csupán a tisztálkodáshoz használtak.A lakoma után kényelmesen elhelyezkedtek a heverőn, és a fránya sors által kiszabott gyötrelmeikről meséltek. Megtárgyalták például a csirkeláb elkészítésének módját, és a húst csak nyomokban tartalmazó csont megfőzésének technikáját se hagyták ki. Ezt követően a csend lett az úr, mert a lakók feszülten figyelték a gondosórára küldött üzenetet. Most azt a feladatot kapták, hogy szerezzenek azonnali időpontot valamelyik szakrendelőben. Akinek ez nem sikerül, köteles lesz ecetes borogatást viselni az egyik csuklóján. Ráadásul éjszakára nem vehet be altatót sem. Ám a csapattagok ezt emelt fővel vállalták, hiszen ennél szörnyűbb dolgokat éltek már át a civil életben. De ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban erősödött lelkükben a félelem. Mert tudták, hogy egyvalakinek mindig el kell távoznia a villából. S ők ezt nem akarták. Egy kisebb lázadás is kialakult emiatt. Sajnos azonban a tiltakozást felülírta a szabály. A lakók szavazatai alapján egy szép napon Margit néninek kellett elköszönni. Könnyes szemmel összepakolta a holmiját, majd komótosan hazabicegett. Otthon aztán bánatosan odalépett a falikúthoz, és jobb híján engedett magának egy pohár rozsdás valóságot.

#nyugdíjasok #valóságshow #nyitott mondat #irónia #nyugdíjasvilla

Radán Nóra: Gyűjtőszenvedély

Csakis gyűjtőket szemelt ki, az szinte mindegy volt, hogy mit gyűjtenek. Magának sem tudta megmagyarázni, miért izgatta fel annyira az a szenvedélyesség, ahogy az évek alatt összegyűjtött kincsekről beszéltek neki. Ilyenkor, mintha egy némafilmet nézett volna, nem jutott el a tudatáig az a sok-sok, lexikonba illő részlet, amit a gyűjtemény egyes darabjairól a férfiak ecseteltek neki. Nem érdekelte az sem, hogy magas vagy alacsony az illető, kopasz vagy szemüveges. Csak arra koncentrált, hogyan rajzolja át a gyűjtő arcvonásait a szenvedély. Azt a pillanatot várta, amikor tekintetükben egy különös csillogás jelenik meg, valami olyasmi, mint amikor a délutáni szürkületben villanyt kapcsolunk, és egyszeriben minden életre kel a félhomályból.Rajongással figyelte, milyen izgalommal kezdtek beszélni, amikor a kezükbe vették a gyűjteményük legértékesebb darabját – mert a legtöbben elsőnek ezzel kezdték –, ilyenkor ő maga is a középpontba került: tőle várták az ítéletet, lesték a reakcióit, hogy legféltettebb kincsük őt is lenyűgözi-e. Bármikor, ha a nagy pillanatot követően megkérdezte tőlük, hogy készíthet-e egy fotót a gyűjtőről és a gyűjteményről, kivétel nélkül mindenki igent mondott neki. Azt egyikük sem tudhatta, hogy mindannyiszor csak azt a gyermekkori pillanatot akarta tetten érni, amikor esténként az apja hazaért, és elkövetkezett a nap fénypontja: előkerült az aznapi szerzemény, és közösen megcsodálták a bélyeggyűjtemény legújabb darabját. Ilyenkor bemehetett a dolgozószobába, figyelhette a rituálét, ahogyan apja szakavatottan elmondja a legújabb darab különleges ismérveit, ahogyan óvatosan megfogja azt a bélyegcsipesszel. Ilyenkor nemcsak a férfi tekintete, de az arcvonásai is teljesen megváltoztak. Ezután jött el az ő pillanata, amikor apja ránézett, hogy lássa, nála is működik-e a varázslat. Kénytelen volt megtanulni, hogyan kell izgatottan méltatni a legújabb darabot, hogyan kell mosolyogni, csodálattal bámulni, és milyen hangszínt kell megütni ahhoz, hogy apja elhiggye elragadtatását a gyűjtő és a gyűjtemény iránt. Ha jól sikerült a produkciója, apja mindenfélével elhalmozta. Ha lelkesedése kevésbé volt meggyőző, akkor addig nyúzta kérdéseivel, amíg ki nem csikarta belőle, hogy apja a legnagyszerűbb, legizgalmasabb, legpótolhatatlanabb ember a világon.Prédái sohasem jöttek rá, mivel ébresztik fel benne a bestiát, mint ahogy arra sem, hogy mindegyikük csak egy apró mozaikkocka marad a gyűjteményében. Mert akkor még ő sem gondolta komolyan, hogy készen állna az elköteleződésre. Volt már repülőmodell-gyűjtő szeretője, szőrmegyűjtő pasija, volt köztük fogkefegyűjtő, olyan is, aki régi írógépekért rajongott, Barbie baba-gyűjtő, fűszergyűjtő, kertitörpe-kollektor, tollgyűjtő, kulcsmániás, álarcgyűjtő, sőt még papucsgyűjtő szeretője is akadt. A repülőmodellgyűjtőt egy ismerőse mutatta be neki, még az egyetemi évei végén, de amikor a negyedik randevút is a reptéri kávézóban töltötték a le- és felszálló gépeket bámulva, elege lett belőle. A szőrmegyűjtővel egy zsibvásáron találkozott, amikor a kandalló elé keresett egy pofás kis szőrmedarabot. Örömmel fogadta a szakavatott segítséget, de amikor komolyabbra fordult a dolog, és megtekintette a szőrmegyűjtő lakásán a kollekciót, az átható irhaszag tönkretette a pillanat varázsát. A fogkefegyűjtőtől valósággal elmenekült, amikor kiderült, hogy a gyűjteménye legbecsesebb darabjai a saját, lepedékes fogkeféi voltak. Az írógépgyűjtő teljesen lenyűgözte, nem értette, hogyan képes valaki a világ másik felére átrepülni, csak hogy egy különleges példányt megszerezzen. A kapcsolatuknak az vetett véget, hogy ő a tiltás ellenére kipróbált egy 1893-as Remingtont, ami a férfi gyűjteményének legértékesebb darabja volt. A Barbie baba-gyűjtő állandóan a netet bújta, nehogy lemaradjon a legújabb játékaukcióról, így azt sem vette észre, amikor szó nélkül kisétált az ajtaján. A kertitörpe-gyűjtő szenvedélye gyermekkori traumából adódott, amit testmagassága miatt volt kénytelen elszenvedni, és hamar kiderült róla, hogy ezt sosem tudta feldolgozni. Az álarcgyűjtővel Velencében ismerkedett meg, éppen elcsaklizott előle egy különleges darabot. Egy idő után nyomasztották az álarcokkal tele falak, úgy érezte magát, mintha legalább százan bámulnák minden mozdulatát. A papucsgyűjtőből egyéjszakás kaland lett, a kulcsmániás pedig fél év után sem volt hajlandó kulcsot adni a lakásához.A legutóbbi gyűjtőt a Saját levegő című kiállítás megnyitóján ismerte meg. Éppen a megnyitó prospektusán olvasható: „a múlttal való szakítás, a változás elfogadásának gondolatait” próbálta felfedezni a kiállított képeken, amikor a bal fülcimpáját a gyerekkora óta ismerős forróság öntötte el, ebből tudta, hogy figyelik. Oldalra pillantott, és egy professzor kinézetű, magas, szemüveges férfi bámulta. Elsőre nem találta különösebben érdekesnek, de amint a férfi mellélépett, bemutatkozott, és elárulta, hogy a megnyitó címe vonzotta ide, megörült, mert azt hitte, hogy egy műgyűjtőbe botlott. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi egyáltalán nem ismeri ezt a kortárs festőt, mindössze a téma vonzotta a tárlatra. Aztán mégis jól sült el a találkozás, a professzor elárulta, hogy a kiállítás témája nagyon szorosan kapcsolódik a gyűjtőszenvedélyéhez, de hiába faggatta, nem volt hajlandó elmondani, miből áll a gyűjteménye. Sem a színét, sem az állagát, sem az illatát nem tudta eltalálni. Nagy nehezen csak annyit árult el, hogy apró kis üvegcsék százai, precízen felcímkézve őrzik az ő kincseit.Előre beleborzongott a gondolatba, ahogy maga elé képzelte a kis tégelyeket, amint mértani pontossággal sorakoznak, szorosan egymás mellett. Egy pillanatra a Testrészek című horrorfilm jutott eszébe, maga sem értette, miért, de szinte jóleső borzongás futott végig rajta, amikor formalinban úszó ujjbegyeket képzelt maga elé. Úgy döntött, nem vacakol, elfogadja az invitálást, hogy még aznap este megnézhesse a titokzatos gyűjteményt. Ahogy beléptek a férfi lakásába, a gyűjtő kulcsra zárta maguk után a bejárati ajtót, majd a kulcsot zsebre tette. A lakásban a nő egy pillanatra megborzongott. A férfi nem kapcsolt rögtön villanyt, a szinte földig érő súlyos sötétítőfüggönyök között csak egy keskeny sávban látszott a telihold fénye, ami épp vendéglátója arcára esett. Ebben a fényben a férfi mosolya vicsorgásként hatott. Két tapsolást követően felkapcsolódtak a lámpák a plafonig polcozott nappaliban, és hirtelen több ezer felcímkézett, csavaros tetejű üvegcse tárult a szemük elé. A címkék takarása miatt hiába próbálta kitalálni, mit rejthetnek az üvegek. Apró méretükből adódóan azt elvetette, hogy emberi testrészek lehetnek bennük. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg valamiféle állati maradványokat rejthetnek, és azon szurkolt, csak ne rovarokét: azoktól világéletében undorodott.Mintha csak megsejtette volna a férfi a gondolatait, körbemutatott a polcokon, és magyarázni kezdte, hogy amióta az eszét tudja, ezekben a kis, csavaros tetejű üvegekben a legkülönfélébb levegőkülönlegességeket gyűjti, hogy élete legfontosabb pillanatai örökre vele lehessenek. A nő először nem akart hinni a fülének, de a férfi nem figyelt a döbbenetére, csak folytatta a mondókáját, közben levegőt is alig vett. A nő már bánta, hogy ennyire ostoba volt, és nem adott több időt magának, mielőtt a meghívást elfogadta. Úgy érezte, mintha egyszeriben vákuummal kiszippantották volna a szobából az összes oxigént. A lába szinte belesüppedt a vastag perzsaszőnyegbe, mintha csak el akarná nyelni örökre. Ahogy a férfi sorolni kezdte, gyűjteménye mely darabjaira a legbüszkébb, egyre jobban a hatalmába kerítette az aggodalom, és azt nézte, hogyan tudna kimenekülni a lakásból, ha a helyzet úgy hozza. Azt látta, hogy a nappali ablakának csak a felső része nyílik, azon nem fér ki. Talán a mosdóablakot megpróbálhatná, ha van ott ablak, mint a filmekben, futott át az agyán. Már bánta, hogy a fogasra akasztotta a kabátját.Közben a férfi megállás nélkül mondta, hogy a gyűjtést évtizedekkel ezelőtt kezdte, így vannak olyan matuzsálemi darabok köztük, mint az 1993-ból eltett, felelés előtt megfagyott levegő. Büszkén mutogatta az 1996. augusztus 22-ről megőrzött, padon töltött szerelmes éjszaka levegőjét, a tíz évvel ezelőtti utolsó slukkos levegő üvegcséjét. Majd a 2001. május 13-án Nizzából származó, zápor utáni kávézóterasz levegőjét. És az összes gyűjtővel ellentétben ő a végére hagyta gyűjteménye számára legértékesebb darabját: a huszonöt évvel ezelőtt koporsóba zárt levegőt. A nő bele se mert gondolni, kinek a koporsójából származik a minta, abba meg végképp nem, hogyan sikerült a férfinak azt begyűjtenie. Aztán egy pillanatra csend lett. A férfi őt nézte, várta a hatást, de ezúttal elmaradt a varázslatos pillanat. Csakúgy, mint azon az estén, amikor nem volt elég összeszedett a rituáléhoz, és az apja rájött, hogy őt igazából nem érdeklik a bélyegek, de ami ettől is rosszabb volt, hogy egyáltalán nem tartja őt nagyra. Ezután soha többé nem mehetett be a dolgozószobába, ettől a naptól megszűnt az apja számára létezni is.Csak arra tudott gondolni, hogy nem szeretne semmilyen felirattal egy üvegcsébe zárt gyűjtemény része lenni, majd végül annyit mondott: Kérem, ne folytassa! Bocsásson meg, azt hiszem, ez mégsem volt jó ötlet, mennem kell. Várjon még, ezt nézze – felelte a férfi, és egy faragásokkal díszített fadobozt vett elő. Ahogy kinyitotta a tetejét, a nő nem akart hinni a szemének: egy muzeális, madárcsőrre emlékeztető maszkot tárt elé a férfi. Az üknagyapám pestisdoktor volt, tudja, akkoriban úgy tartották, ha ezen át lélegeznek, az megvédi őket a betegségtől. A nő összeszedte minden erejét, hogy ne kezdjen öklendezni. Soha életemben nem láttam még ennél különlegesebbet, mondta, majd, hogy időt nyerjen, megkérte a férfit, hogy vegye ki a maszkot a dobozból, mert szeretné felpróbálni. A férfi nem tudta eldönteni, eleget tegyen-e a különös kérésnek. A nő kihasználva a tétova pillanatot, kikapta a gyűjtő zsebéből kilógó kulcstartót, és mielőtt a másik bármit tehetett volna, kimenekült a lakásból.Hazaérve az összes zárat bezárta, kétszer is ellenőrizte, majd a bejárati ajtónak dőlt. Úgy érezte, végre fellélegezhet. Lassan körbenézett a nappali falát borító fotókon, és arra gondolt, vannak dolgok, amiket egyáltalán nem érdemes őrizgetni.

#szenvedély #gyűjtő #nyitott mondat #irónia