Mi leszel, ha nagy leszel?

Gyerekkoromban többször is feltették a kérdést: Na, mi leszel, ha nagy leszel? Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy csokoládégyáros. Azt, hogy mi táplálhatta a felnőttkorban majd elérendő vágyam beteljesülését, arra több évtized eltelte után sem tudom a pontos választ. Lehetséges, hogy az édesség megvonása. No, nem azért, mert a szüleim az egészséges táplálkozás elkötelezett hívei lettek volna. Bizonyos körülmények miatt a tudatos táplálkozásra történő nevelés nálunk, ahogy még sok családban az ötvenes években, nem is lett volna kivitelezhető.

#gyerekkor #színészek #szép szó #édesség #iskolák #pályaválasztás

Littner Zsolt: Wartburg

Apukám szerint a Wartburg a legjobb kocsi a világon. Tágas az utastere, nagy a csomagtartója, és jól húz. Van hozzá alkatrész, bármit meg lehet kapni hozzá a Moszkva téri Start autósboltban. Szerintem meg egyáltalán nincs így. A Wartburg egy kongó bádogdoboz, szörnyű hangosan vijjog a motorja, és anyukám mindig veszekszik apukámmal, hogy ne kanyarodjon olyan gyorsan, mert mindjárt felborulunk. Apukám meg káromkodik, hogy megint bevágott elé egy hülye fafejű. Anyukám meg erre, hogy túl lassan megy, azért vágnak be elé folyton. Az öcsém baromi idegesítő, hiá­ba osztom ketté a hátsó ülést, folyton határsértést követ el. Ebből persze háborúság van, és apukám ránk állítja a visszapillantó tükröt, és azt mondja, hogy most már elég. Ahogy megérkezünk a nagyihoz, apukám rögtön matatni kezd a motorháztető alatt, hogy biztos beköpte a gyertyát, a nagyi meg sopánkodik, hogy kihűl a rakott krumpli, és miattunk ugyan kár strapálnia magát az embernek. Mondtam apukámnak, hogy szerintem egy nyugati kocsi kellene nekünk, akkor biztos mindenkinek jobb lenne a kedve.A Mézes Gergő néha meghív, hogy menjek velük a telekre. Nekik nem Wartburgjuk van, hanem Opel Kadettjük. Ezüstmetál, az NSZK-ból küldte a Mézes Gergő nagynénje. Nem kong és nem vijjog, hanem suhan. Nagyon csendben utazunk mi az Opelban. A Mézes Gergő apukája nem káromkodik, egyáltalán nem is beszél vezetés közben, csak szép csöndben cigarettázik és kihamuzik a félig letekert ablakon. Anyukája pedig nem veszekszik az apukájával, hogy ne kanyarodjon gyorsan, mert felborulunk, igaz, hogy nem is jön velünk, mert elváltak a szülei, és a Mézes Gergő az apukájával szokott a Balcsira menni. Az öcsémmel sincs gond ebben az autóban, mert csak engem szoktak vinni. Amikor megérkezünk, a Mézes Gergő apukája mindig megengedi, hogy lemossam az Opelt, sőt a múltkor porszívózni is szabadott nekem az üléseket, meg kirázhattam a szőnyegeket. Amikor apukámnak elmeséltem, hogy milyen jó volt a Balcsin, egyből azt mondta, hogy bezzeg a Wartburgot derogál kipucolni! Mondtam apukámnak, hogy egy nyugati kocsi kellene nekünk, azt biztos szívesen takarítanám.Papírgyűjtés volt a suliban, és jártuk a házakat, mindenhová becsöngettünk, hogy van-e esetleg régi újság, és egy nagy csomó papír jött össze. A pince előterében tároltuk, és már alig lehetett elférni tőle. Amikor megint a Balcsira mentünk, megkérdeztem a Mézes Gergő apukáját, hogy be tudná-e vinni a papírt a suliba az Opellel, de azt mondta, hogy nem lenne jó összekoszolni a kocsit. Mondtam neki, hogy szívesen kiporszívózom, de nem szólt semmit, csak mosolygott, és cigizett kifelé az ablakon. Végül apukámmal vittük be a rengeteg köteget a Wartburggal, teljesen leült feneke. Egyedül pakoltam ki az egészet a csomagtartóból, jól kidagadtak az erek a bicepszemen. Tisztára izmosnak éreztem magam az ujjatlan pólóban, és biztos voltam benne, hogy a Vadász Eszter engem néz. Már az összes köteg ott volt szép sorban a járdán és én beköszöntem a Wart­burg­ba, hogy szia, apu. Ő meg visszakiabált, hogy nem kell úgy bevágni, nem budiajtó. De én már a Vadász Esztert néztem, de sajnos a Vadász Eszter nem velem foglalkozott, hanem a Mézes Gergővel beszélgetett. Este mondtam apukámnak, hogy ha nyugati kocsink volna, akkor biztos a Vadász Eszter is foglalkozna velem.Mikor a legutóbb a nagyihoz mentünk, akkor apukám rácsapott a kormányra, és megint elkezdte, hogy a Wartburg a legjobb kocsi a világon, tágas az utastere, nagy a csomagtartója, és jól húz. És hogy mindent lehet hozzá kapni a Moszkva téri Start autósboltban. Mondtam neki, hogy egyáltalán nincs így, és hogy kong meg vijjog, és akkor anyukám is mondta, hogy lassabban, mert mindjárt felborul ez a bádogdoboz. Apukám szerintem elég ideges lett ettől, mert amikor bevágott elé a kisteherautó, akkor nemcsak azt mondta, hogy már megint bevágott a hülye fafejű, hanem dudált, és fel­emelte a középső ujját is. És akkor a kisteherautó megállt előttünk, és kiszállt belőle egy ember festékfoltos ruhában, és megkérdezte apukámat, hogy kér-e egyet a pofájába. Apukám azt mondta, hogy nem, mire az ember rácsapott a Wartburg tetejére, és visszament a kisteherautóhoz. A nagyiig már nem szólt senki semmit, és apukám nagyon sokáig matatott a motorháztető alatt, de nem mondta, hogy megint beköpte a gyertyát. Ettük a langyos rakott krumplit, és mindenki csendben volt. Én sem mondtam semmit, de magamban erősen elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor csakis nyugati kocsit fogok vásárolni. Rögtön kettőt veszek majd, és az egyiket az apukámnak adom, mert egy nyugati kocsiban biztos ő is bátrabb lesz majd.

#autók #gyerekkor #apa-fia #nyitott mondat #wartburg

Jávor Andrea: Gyerekek a parton

Holnap támadnak. A hídon át jönnek. Most már tényleg jönnek. Azt mondják, hogy az eddigi robbanások csak hanggránátok voltak. Mondjuk tényleg nem láttam romokat, de a mozgás korlátozott. A túloldalon megelégelték az itteni kutyásokat az ottani parkokban. Aztán a mieink is átvették. Jobb partiak, bal partiak. Mi itt, ti ott. Kutyával vagy anélkül, a kijárás csak nappal, csak a lakóhely környékén engedélyezett. Aki elkóborol, elkapják. Hozzánk közel a híd. Mintha egyre közelebb jönne, nagyobb, magasabb lenne, a szürkésfehér oszlopai, a keresztgerendái sötétebb árnyékot vetnének a rakparti házakra. Mintha a túlparton egyre többen lennének. Csapatmozgások, mondják. Nem lehet igazán felállni, kiegyenesedni, szétnézni, mert leszedhet egy orvlövész.Az osztályunkból még senkit nem szedett le orvlövész, pedig rendszeresen járunk ki a rakpartra. Leselkedünk. Mit leselkedsz itt, öcsi, húzz haza, míg jó dolgod van. Ránk morognak, oda sem néznek. Észre sem veszik, ugyanaz az elálló fülű vagy egy másik veti magát hasra a homokzsákok mögött. A hasaláshoz, kúszáshoz jobb a hosszúnadrág, de már kitapasztaltam, hogy rövidben egészen láthatatlanok vagyunk. Látsz valakit? Senkit, csak egy kölyök kóvályog összevissza. Ne kóvályogjon itt, robbantás lesz. Hogy ne tudjanak támadni. Ha a lyukaktól meggyengül az úttest, a korlát a vízbe zuhan? Nézem a katicabogarat a korláton. Ott vesztem szem elől, ahol a hídünnep idején a tornabemutatón álltam. Azt mondják, a hídon nem szabad menetelni, mert ha mindenki egyszerre lép, beremeghet a pályalemez, de a mi pehelysúlyunk nem számít. Különben is, hullámban ugrottunk, meg köröztünk a felemelt karjainkkal, aztán összeérintettük a középső ujjainkat, én a Jocival, ő a Rudival, a Rudi a dagadt Benivel, az a Bécivel, és így tovább, a nagyobbakkal, míg össze nem értek a másik parti iskolával, az egész híd egy nagy érintés volt. Ha felrobbantják, nem lesz többet ilyen. Az is rohadt érzés, hogy a busz, ahelyett, hogy az út folytatásaként átcsörtetne a túlpartra, szégyenkezve visszafordul, mint a kutya, ha rúgástól tart. És látszik rajta, hogy tudja, a másik oldalon a párja ugyanezt csinálja. Egyszer régen, ezen a buszon nyomott a sofőr satuféket, és anya, aki akkor még csak egy lány volt, beleesett apu ölébe. Azóta is nevetnek, hogy ki kibe esett bele.Hátizsákos emberek másznak le a vaslétrán, dróttekercseket eregetnek utánuk. Majd visszajövünk a pillér tövéhez megnézni, mit szerelnek. Joci szerint a robbanót. Addig is irány a rakparti játszó, a megfigyelési pontunk. Most nagyobb a víz sodrása, mondják, árad, azért ilyen iszapszínű, majd jól elviszi a gyutacsokat vagy miket. A játszóra is áthallatszik a túlsó parti nyikorgás, idevakít a pásztázó, ez célba vett, őrület! A fák közé hátrálunk, csak Joci öccse áll dermedten, bemértek, dadogja. Tócsát enged maga alá. Kiugrom érte, berángatom az árnyékba. Elhal a nyikorgás, hallani a levelek sustorgását, az ivókúttól a fára zizzenő verébcsapat ficsergését. A Kisrudi madárszarba tenyerel. Nyald le, nyald le. Rudi kurvanyázik. Ekkor a dagadt Benit fentről telibe találja egy veréb. Kapásból fellő a csúzlival, aztán fűcsomóval, száraz levéllel törölgeti a hajáról a trutyit. Joci veszi észre elsőnek a porban verdeső fiaverebet, még rendes tolla sincs, kilátszik a szürkés rózsaszín bőre. Üvöltözve körbeugráljuk. Zumm, bamm, reccsen felettünk a lövés, hasra vetődünk, és a hintákat a csúszdáktól elválasztó mellvédhez kúszunk. Éles kattogás, motorbicikli berregése, aztán megint csend. Egy zsemleszínű sovány macska a mozdulatlan verébfiókát szaglássza, körülnéz, nyávog, és felkapja a semmi kis testet. Az összes csúzlinkból kavicszáport zúdítunk rá, megugrik, kibiceg a játszóteret övező kerítésen túlra. A park bejáratánál feltűnik a bolond vénasszony. Melyik büdös kölyök csinálta ezt veled, cicukám, rikácsolja akkora hangon, hogy a szalmakalapján megrezzennek a művirágok. Figyelmeztető lövésekkel próbáljuk megállítani, de csak jön és jön. Hirtelen a bokájához kap, és a következő pillanatban a földön fekszik. Szétszóródunk. A tér sarkánál kezdődő utca felé futok, Joci öccse a nyomomban. Nekem is ígértek öcsköst, de szerintem már nem lesz, hát a másét használom. Visszapillantva látom, hogy Joci egyenesen beleszalad a körletparancsnokba. Az megragadja, rángatja, Joci harap, erre egy hatalmas frászt kap. Kisrudi leragadt a néni mellett, topog, ne tessék haragudni, ne tessék haragudni. A másik jómadár, te is megkapod a magadét, ne félj, de előbb hívd a mentőket, mittomén, hogy nullával vagy anélkül, harsog a körletes, megrázza Kisrudit, hogy kiesik a kezéből a telefon.A mellékutcában könnyű elvegyülni a járókelők között. A helyiek elkerülik a főútvonalakat, ahova a támadások rendszerint irányulnak, vagy ahol bármikor leleplezheti őket egy drón, vagy belefuthatnak egy ellenőrzésbe, és komoly okot kell mondani arról, mit mászkálnak saját kedvükre ahelyett, hogy a tömbfelügyelő utasításait hajtanák végre. Minden sarkon őrök. Vigyáznak a rendre. Hogy nehogy azok idesettenkedjenek. Tele van a város terepszínű nadrágosokkal, de a többségük divatból hordja, mondják. Van, aki a fegyvert is divatból hordja. Vállra vetve hanyagul, vagy titokzatosan az övébe dugva, csak a meglebbenő kabát alól látszik ki, vagy nyíltan, két kézbe fogva, a csövét az ég felé fordítva. Az ilyen csak utánzat, mondják. Géppuska vagy golyószóró. Mondj gépfegyvert, azzal nem lőhetsz mellé, nem néznek kispisisnek. Nem a te dolgod, hogy AK, Kalasnyikov vagy MP5 az internetről. Meg amit nem is hallasz, az infra. A Joci öccse inftrának mondja, fröcsköl a nyál a kiesett foga helyén. Szétrepeszti a fejed, az agyad, beszakad a dobhártyád, á, nem, csak fejfájás az ájulásig, na, kösz szépen. Trappolunk vissza a pillérhez, hogy lássuk a robbantást. A sarki pékségnél előkerül Joci és Kisrudi, a mentős letolta a körletest, hogy ne szaporítsa a munkáját, nem ér rá, belevilágított a néni szemébe, erre az inkább feltápászkodott, és elment. A hídfő tele van, mint mindig. Bömbik, hangfalak harsognak, de a hídra senki nem mer fellépni. A szürke úttest, a fehér kábelek kétfelé tolják a partokat, ha túlfeszülnek, a vízbe omlik az egész, szétszakad a város, pedig Jociékkal sokszor szánkóztunk a túloldali dombokon, nyáron hascsikaró vadcseresznyét faltunk az ágakról, sőt tudunk egy igazi mogyoróbokrot is. Remélhetőleg az is kapott homokzsákot, nehogy eltalálják. Innen oda lőnének? Soha, mi csak, hogy ők ne. A szomszéd bácsi szerint régen így kezdődött a háború. Nekem már attól összeszorul a gyomrom, ha azt hallom, hogy béke. Azelőtt senki nem beszélt a békéről, csak most, hogy nincs. Előrekúszunk a lábak között, oldalt kerülünk, ahol már nincsenek homokzsákok. Megcsap a szél a folyóról, hunyorgok a gyülekező felhők között élesen előtűző napban. A ragyogásban fehér galambok tűnnek elő, átrepülnek a kapuzat alatt, mintha cirkuszi mutatványt hajtanának végre. Küldte őket valaki? A kíváncsiskodók duruzsolása elhal.A hídon felbukkan egy kutya, a tömeg felmorajlik. A németjuhász kényelmesen poroszkál, mintha a felrecsegő hangszórók nem rá vonatkoznának. Hát akkor ránk se. Joci, a Joci öccse, Kisrudi, Béci meg én kiszaladunk a kutya elé. A németjuhász megáll, leül, mi leguggolunk, a kutya hozzánk szalad. Az őrség nagy üdvrivalgással előbújik a homokzsákok mögül, a hídfőt ellepik az emberek. A másik partról egy férfi fut, a kutyát szólongatja, a gumicsirkéjével hadonászik. Pórázosok követik, a híd megtelik helybeliekkel, senki szét nem válogatja, ki hol lakik.

#háború #gyerekkor #támadások #nyitott mondat #hidak

Kutyareggel

Ébredtem már ennél jobb illatra is. Egy évtizedekkel ezelőtti, kora nyári reggelen például buja szamóca-felhők úsztak az orromba. Az álom és az ébrenlét határán, gyerekként el sem tudtam dönteni, vajon a tündérek játszadoznak még velem, pajkosan továbbvezetve a hajnali mesét a zordabb valóságba, vagy új, eddig nem érzett légfrissítő pumpál ilyen aromákat a szobám sarkába. Aztán kiderült, apám tett egy kisebb vödör erdei szamócát az íróasztalra, hátha hamarabb ugrunk ki a paplan alól, mint máskor. Akkor még nem tudatosult, ami mára igen, hogy mily’ boldog volt a gyerekkor, amelyben nem tábla csokoládékban, vagy zacskó kemény savanyú cukorkákban testesültek a meglepetések, hanem az erdő adta ajándékokban.

#kutya #gyerekkor #szamóca #tüzes ló #aromák

Hinni kell a mesékben

Gyerekkorunkban mindannyian hallgattunk meséket, alig vártuk estéről estére, hogy megjelenjen a gonosz sárkány és megkapja a büntetését, győzzön a legkisebb királyfi, ki a fele királyságot és a boldog szerelmet is megtalálja, vagy a legkisebb királylány (lehetőleg hányatott sorsú) a végén aranyos ruhában a herceggel együtt irányítsa az aranyalma-kertet. Általános tényként forog közszájon, hogy a mesék jótékony hatással vannak a fejlődő gyerek életére, gondolataira, fantáziájára, a teljes, alakulóban lévő világképére. Kisgyerekként teljesen reális életvitel az, hogy jónak kell lenni, mert akkor megjutalmaznak és nem szabad hazudni, mert az úgyis kiderül és büntetést kapunk.

#gyerekkor #mese #felnőtté válás #napi visszhang #mesék hatása

Schillinger Gyöngyvér: Oda nem jöhetnek királykisasszonyok

Télapó a csizmába is hoz csomagot, az ovit is meglátogatja, felbukkan a nagymamánál, nagynéninél, plázában és az önkormányzat kivilágított terén, a gyerek nem kérdezi meg, mit pörög ennyit a Mikulás. Virgácsot viszont nem hoz, már nem divat, minden gyerek jó, a maga módján. Lilike, mit fog ehhez szólni a Télapó? Anyuka küzd a gyerekével a játszóházban, a gyerek nem hajlandó tudomásul venni, hogy a dolgoknak egyszer vége szakad. A Télapó mindig figyel. Jön a Jézuska, majd ő hoz neked ajándékot, mondja az apuka, amikor a gyerek nekiáll sírni a plüssök előtt.Nálunk a karácsonyi tündérek hozzák az ajándékot, habár a gyerekem néha beszél angyalkákról és az ördögről is. Az angyalka elhagyja a szárnyát (anya, de nekem itt van a fenekemben!), az ördögöt meg kell verni, viszont a lovagok megvédenek mindenkit, a hercegkisasszonyt is, mert azok nem tudnak „lovagozni”.A varázslatos dolgok valóságosak, a homlokomon napocska van, apa homlokán a hold, a csillagok éjszaka „levegőznek”. A Kapanyányimonyó nem vad, csak veszélyes, és ha megnyomjuk a biztonsági gombot, az megőrzi az egész házat.Mesélünk, a gyerek a semmibe mered, nem a semmibe, mert felvonulnak a lovagok, jön a griffmadár, és Erős János leszáll a pokolba, és megveri az ördög anyját. Jobban szeretem a népmeséket felolvasni, egyesek szerint korán rémisztgetem a gyereket, de sokkal érdekesebbek, mint azok a mesék, amelyben Leácska nem akar aludni, de elalszik, összevesznek egy babán, de kibékülnek, és ha fáj a pocakod, de nincs nálad a pelenka, váratlanul, az óvó néni legnagyobb örömére képes leszel végre a vécébe kakilni, és ettől boldog az egész család. Legyen akkor inkább a parazsat evő hatlábú aranyparipa, törjék össze a szegény ember legkisebb fiának összes csontját, hogy egy átal­vetőbe hányva, megkenve csodazsírokkal, utána százszorta szebb és erősebb legyen. Szúrják ki Tündér Ilona szép szemét. Három és fél évesnek ilyen mese?Vannak a szegény emberek, akik zöldet-vereset látnak az éhségtől. Anya, ez a bácsi miért fekszik a földön, kérdezi az aluljáróban. Anya, adjál pénzt, mert a zenészeknek kell pénz! Nem jövünk neki azzal, hogy bezzeg a szegény gyerekek megennék a krumplipürét, de van fogalma a szegénységről. Zavarba ejtően sokáig áll a hajléktalan előtt. Nem kérdez többet, mint amennyi választ fel tud dolgozni. Pontosan tudja, hogy mi azért nem vagyunk szegények, mert „rendeset eszünk”. Ezt magától mondja, fürdés közben, mialatt az én masszázskesztyűmmel súrolja a csempét. „Csak egy kicsit. Hogy tiszta legyen.”A karácsonyi vásárban túlárazott kaleidoszkópot veszünk, percekig áll a bódénál, én fázok, ő kaleidoszkópozik. Az árus közben megpróbál vele csevegni: – Na, tetszik a játék? Várod már a Jézuskát? Az árus hozzám fordul: beszél már a kisfia? Három és fél éves, persze hogy beszél, mondom, közben azt gondolom, hogy csak nem válaszol hülye kérdésekre.Ne írjunk levelet a karácsonyi tündéreknek, mondja a gyerek. Lepjék meg. A karácsonyfát meg fogja simogatni, mondja, és evés előtt megpuszilja a Kinder tejszeletet. Kis balalajkát veszek neki, mert egy ideje játék fűrésszel „hegedül” a forgófotelen, és az aluljáróban negyedórákat áll a gitáros bácsi előtt. Karácsonyi tálkát, kézzel írt verseskötetet, kisautót. Apának is hoznak ajándékot a tündérek? Meglátjuk, mondom, és tíz év után ötletem sincsen, mit hozzanak neki.December másodikán kimegyek a főtérre, hogy árulják-e már a fenyőfákat, tavaly ilyenkor ennél komolyabb problémáink voltak, és most szorítok, hogy ne hagyjon el a karácsonyi várakozás. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy csöngetésre jöttünk ki a kisszobából, és az öcsém eltakarta a szemét, mert azt hitte, hogy találkozik a Jézuskával. Aztán olyan tél is volt, hogy fenyőfát vágtunk az erdőben, és pár száz forintos leselejtezett könyvtári könyvet hozott a Jézuska. Reccsent a fa, amikor a bátyám egyórás fűrészelés után nekifeküdt a törzsének.A gyerek megkérdezi, hogy nézett ki az én anyukám – nem számítok ilyen kérdésre, anyám nem téma a családban. Mutatok neki egy képet, és nem kérdezi meg, hogy hol van most. Nem készültem fel a válasszal, melyik lesz majd, felment az angyalok közé, vagy az emlékeinkben örökké él.Gyerekkoromban a bátyámmal takarítottunk karácsony előtt, de nem emlékszem rá, hogy valaha mostunk ki függönyt vagy tisztíttattunk szőnyeget. Idén nem súrolom fel a lakást, és töltött káposztát eszünk napokig, jelentem ki, mintha bárkit érdekelne ez a kajakérdés, meg hogy Ajaxtól szaglik-e az egész lakás. Nem mondjuk a gyereknek „a szeretet a fontos” szlogent, mert a varázslat a fontos, az égők a fán, a csillagszóró, az ajándék. Hogy centin lehet vágni a napokat a karácsonyig, hogy van mit várni. És huszonnegyedikén a szemét eltakarva jön ki a szobájából, mint régen az öcsém.Keresem magamban a tavaly decemberi sötétséget, de nincs, elment, keresett magának valaki mást. Fel tudok kelni az ágyból és főzni, karácsonyi csomagolópapírt veszek, és a pulóvereim alá halmozom az ajándékokat – szóval így néz ki az egészségesek élete. És azoké persze, akiknek van pénzük. Azért csak a leárazott bejglit veszem, és vajas ízű Ramát teszek a tésztába igazi vaj helyett. Megcsinálom a ramás-citromos kekszet, anya, nagyon finom, mondja a gyerek, de egy falat után nem eszik többet. Anya, majd holnap eszem. De a holnap ma van, és nincs az az isten, hogy ennyi kekszet kidobjak.Izgatott vagyok, mondja, és ilyenkor elégedettek vagyunk, milyen jól megtanítottuk neki az érzéseket. Egész decemberben izgatott, és sokat beszél, így a logopédus kérdőívébe, amit két hete aszalok, végre beírhatom a gyerek leghosszabb mondatát. „Anya, menjünk, mert várnak a lovagok a csipkebokor közelében, és megkeressük a páncélos ördögvágót, de oda nem jöhetnek királykisasszonyok!”

#karácsony #ünnep #gyerekkor #mese #nyitott mondat